"Egy férfi megváltoztathat mindent: az arcát, az otthonát, a családját, a barátnőjét, a vallását, az istenét, de egyvalamit nem tud megváltoztatni: a szenvedélyét" - szól a Szemekbe zárt titkok tételmondata.
Kissé folklorisztikus, nemde? Egy dél-amerikai, aki a szenvedélyre apellál, olyan, mintha mi magyaros bajszunkat pödörnénk. A filmjével Oscar-díjat elnyerő, Amerikában show-műsorokat gyártó argentin Juan José Campanella rendező nem argentin mozit készített, hanem valami vérbő egyveleget a latin-amerikai regény és film elmúlt évtizedeiből. De milyen ügyesen, milyen szépen, milyen hízelgőn: majd mindent el is hiszünk neki. Valami azért mégiscsak gyanús.
1990-ben a már nyugdíjba vonult Benjamín Espósito szövetségi nyomozó elhatározza, regényt ír emlékeiből. Kiváltképp egy 1978-as Buenos Aires-i esetről, amelynek során egy fiatal tanárnőt megerőszakolnak, majd meggyilkolnak. Annak idején Espósito már-már föladta a nyomozást, mikor rájön, az elhunyt tanárnő férje nem tud felejteni: egy éven át várakozik mindennap különböző pályaudvarokon, hátha felbukkan felesége gyilkosa. E múlhatatlan, szenvedélyes szerelem láttán nyomozónk úgy dönt, újra megnyitja az ügy aktáját. Espósito memoárjának másik fő szála saját beteljesületlen szerelme - melyet még évtizedes távlatból is táplál - egykori munkatársa, Irene Menéndez Hastings iránt. E két életvonal különös bájjal szövi át egymást, borzongató nézni, ahogy szereplőink áldozatos, kitartó munkával nevelik fel fájdalmukat.
Campanella a filmes angyalok nyelvén szól hozzánk: a színészek fürdenek a játékban, a jelenetek elegánsak, a melankólia dramaturgiáját követik, a film a bírósági hétköznapokat remek humorral fűszerezi, fényképezése merész, de letisztult. Kétségbevonhatatlan erényei ellenére mégsem átütő ez a mozi. Miközben a nézőben szunnyadó szenvedélyre épít, éppen a szép iránti ösztöneinket csapja be egy túlbonyolított történettel.
A Szemekbe zárt titkok ugyanis a Szerelem a kolera idején költői szenvedélyét dolgozza egybe egy kafkai módon záruló, nyomasztó thrillerrel. E két műfaj között inog végig, s egészen sokáig úgy is érezzük, hogy e kettőnek köze van egymáshoz. Aztán úgy járunk, mint hajdanán a játszótéren: ha mérleghintázás közben az egyik hirtelen leszáll, a másik fájdalmasan huppan a földre. Amint Campanella kibogozza a thrillerszálat, már a romantika sem tud örömet okozni a nézőnek. Mégis érdemes megnézni ezt a filmet, mert azért látunk egy szép mosolyt: amelyet Irene Menéndez Hastings csak a vőlegényének tart fenn.
