A Nagyszínpadot szombaton az elektronika uralja, de az analóg hangszerek is kellően izgalmas zajkeltésbe kezdenek.
„Tiszteltetem az elektronikát, a művirág nem igazi virág” – a mulatós Coelho-bölcsesség szavatossága már legalább annyira lejárt, mint a háromszögszendvicsé egy Záhony-közeli benzinkúton, ma már senki nem szörnyülködik azon, ha főműsoridőben egy DJ veszi birtokába a Nagyszínpadot. Kiváltképp, ha az illető olyan nevekkel dolgozott karrierje során, mint Dua Lipa, Khalid, valamint Bono és The Edge a U2-ból. Martin Garrix (Nagyszínpad - 21.15) 2013-ban robbant be a köztudatba Animals című kislemezével, majd saját lemezkiadóját is megalapította. A brit DJ Magazine top 100-as listáján három egymást követő évben végzett az első helyen, azóta is rendszeresen mentorál fiatal tehetségeket.
Ha létezik Sziget-előadó, akinek lehet fogalma a zeneipari sztárgyár árnyoldaláról, az Louis Tomlinson (Nagyszínpad - 19.15) . Az énekes a brit X-faktorban tűnt fel 2010-ben, és miután egyedi előadóként kiesett a célegyenesben, a producerek meggyőzték őt, hogy a One Direction nevű fiúbanda tagjaként kiválóan tudja majd kamatoztatni tehetségét. És bár a produkció kétségkívül sikereket ért el, Tomlinson a lehető leghamarabb megkezdte szólókarrierjét. Az igazi világhírt csak a 2022-es Faith In The Future album hozta el számára, innentől fogva azonban nem volt számára akadály: élő közvetítésű koncertje Guiness-rekordot döntött, majd idővel megszervezte saját fesztiválját is Away From Home néven.
A Mannequin Pussy (Revolut Stage – 18.45) hasonlóan trendinek hat az idei felhozatalban, mint egy márianosztrai börtöntetoválás: a philadelphiai illetőségű, 75%-ban csajzenekar dalai azokat az időket idézik, amikor a Szigeten a kártyás fizetés is Philip K. Dick-i utópia volt, a Nagyszínpadon pedig évről-évre rotálódott PJ Harvey, a Manic Street Preachers, a Die Toten Hosen és a New Model Army. Az indie és a 90-es évek alterockja határán egyensúlyozó csapat punkos nyersességgel zúz, ami jó eséllyel szerepet játszott abban, hogy I Got Heaven című új lemezüket az Epitaph kiadó jelentette meg.
FRISSÍTÉS: a Mannequin Pussy koncertje elmarad!
A 2000-es évek végén az atmoszférikus, instrumentális posztrock-zenekarok hasonló hiánycikknek minősültek, mint az integető macska a kínai vegyesboltban. A szintéren már-már törvényszerű volt a természetes kiválasztódás folyamata, melynek köszönhetően csak a legéletképesebb, legkarakteresebb csapatok őrizték meg népszerűségüket. A God Is An Astronaut (ibis x ALL presents The Buzz - 23.10) ma is közéjük tartozik, mert bár az ír trió megannyi irányban kísérletezett az évek során – felvettek pl. vokális szerzeményeket is – jobbára teltházak előtt koncerteztek. Az elszállós-csendes Somnia album után az ősszel megjelenő Embers újra gitárcentrikusnak ígérkezik.
Van, akinek a csillagászati értékű DJ-pult és a sci-fi-kompatibilis fénytechnika elengedhetetlen ahhoz, hogy széles tömegeket mozgasson meg. A finn Antti Paalanennek (Global Village – 0.45) untig elég ehhez két-három mikrofon, egy harmonika és egy lábdob. A zenész ezzel a 110%-ig analóg módszerrel prezentál kvázi elektronikus táncdalokat a finn folk legnemesebb hagyományaival vegyítve, a hallgató pedig akkor is lerészegedik az ily módon generált partihangulattól, ha amúgy az absztinencia legvérmesebb élharcosa.
