"A csetnik szót a horvátok, albánok és bosnyákok használják a szerbek megnevezésére; az usztasát a szerbek, albánok és bosnyákok a horvátokra; a baliját a horvátok, szerbek és albánok a bosnyákokra; a siptart a bosnyákok, horvátok és szerbek az albánokra. A buzit pedig mindnyájan a melegekre." Ezzel a "mottóval" indul Srdjan Dragojevic legújabb alkotása, a Pride.
A másságot vállalni sosem könnyű. Vannak helyzetek, amikor még annál is nehezebb. Nem kell sokat bizonygatni, hogy melegnek lenni egy olyan térségben, ahol az egymással szembeni elfogadás sokszor már nemzeti hovatartozás alapján is lehetetlennek tűnik, pokolian nehéz.
Az ex-jugoszláv államok jelenkori mitológiája az elmúlt évtizedek háborús eseményeinek talaján nőtt ki. A nyílt és alig behegedt sebek, amelyektől a térség lakossága a mai napig szenved gyakorlatilag az emberi létezés minden szintjén megmutatkoznak. Ebben a sajátos szabályok szerint működő világban éli mindennapjait Mirko (Goran Jevtic), aki amellett, hogy esküvői partikat szervez ultragazdagok részére, a szerb melegek jogaiért küzdő polgárjogi aktivista. Élettársa Radmilo (Milos Samolov) sokkal óvatosabban vállalja szexuális orientációját. Leginkább csak otthon, a négy fal között. Következésképpen Radmilonak legtöbbször csak az autóját festik össze különböző "jókívánságokkal". Mirko, ha szerencséje van, a verést megússza, csupán leköpik. Mindezt pusztán csak azért, mert melegek. Kettejük között alapvető különbség, hogy Radmilo meg tud alkudni a megalázó helyzettel, Mirko képtelen rá. Egy veszekedés alkalmával Radmilo riadtan veszi tudomásul, hogy a Mirko által szervezett Pride felvonulás sikertelensége, akár a kapcsolatuk végét is jelentheti. Így kerül a képbe a homofób háborús veterán, Limun (Nikola Kojo), akit a sors arra kényszerít, hogy elvállalja a felvonulás védelmének biztosítását. Hiába a saját őrző-védő társulat, hiába a maffiakapcsolatok. A szerb macsó a környékbeliek közül egy embert sem tud megnyerni a kínos feladatra. Egyetlen esélye volt háborús ellenfelei közül toborozni.
Srdjan Dragojevic az életműépítő rendezők közé tartozik. Filmjeinek visszatérő témája a délszláv háború és annak következtében kialakuló társadalmi anomáliák. A Jugoszláv állam szétesése után zajos sikereket könyvelhetett el többek között A szép falvak szépen égnek (1996), és a Sebek (1998) című filmjeivel, amelyek maró cinizmussal és nagy érzékenységgel mutattak rá a térség társadalmi visszásságaira. Ugyanezt teszi egy más szemszögből legújabb filmje, a Pride is.
Ebben a filmben a rendező egy régi jól bevált recept legfontosabb tételét tette meg sorvezetőnek, miszerint ha egy fontos üzenetet szeretnél minél többekhez eljuttatni, csomagold humorba! Persze ahhoz, hogy ez jól működjön ügyesen kell csomagolni. Ebben az esetben alapvetően jól sikerült. A Pride elsősorban jellem- és helyzetkomikumra épülő poénjai legtöbbször gyors, pontos és hatékony találatokat mérnek a rekeszizmokra. Kár, hogy Dragojevic néhányról megpróbál egy második bőrt is lerántani. Ezek a szembetűnő önismétlések talán a legkevésbé sikerült pillanatai a filmnek. A melegekkel kapcsolatos legtöbb sztereotípiát kiaknázó, időnként kifejezetten nyers humornak azonban minden bizonnyal nagy szerepe van abban, hogy a film a komoly kritikai siker mellett viszonylag széles közönséghez is eljut.
Felépítés szempontjából is különös koktél a Pride. A film első harmadában az alapszituáció gyors felvázolása után szinte pillanatok alatt egy új filmbe csöppen a néző. Hirtelen igazi balkáni roadmovie-ra indulnak szereplőink, amit megtekintve nem nehéz elképzelni, hogy a rendező hajdanában egy punk rock bandában zenélt. Lendületes, magával ragadó ez a rész, nem is érezzük az időközben háttérbe szorult karakterek hiányát, akik szinte varázsütésre tűntek el a színről. Innentől a film jellemábrázolás szintjén kizárólag Limunra koncentrál. A többi szereplő, Radmilotól eltekintve, kvázi statisztaszerepbe szorul vissza, egészen a film legvégéig. Cserébe a homofób Limun homofillé alakulásának állomásait követhetjük nyomon, akit nem mellesleg a háborús ellenfeleivel történő találkozások késztetnek elgondolkodásra.
A harmadik rész ott kezdődik, amikor hőseink, néhány válogatott emberrel kibővítve a csapatot, visszatérnek oda, ahonnan elindultak. A felvonulás időpontja pedig vészesen közeleg. Ritkulnak a poénok, egyre komorodik a történet, de még így is hideg zuhanyként éri a végkifejlet a nézőt.
Már az első pillanatban világos, hogy a rendezőnek határozott véleménye van a témával kapcsolatban, amit nem is szándékozik véka alá rejteni. Srdjan Dragojevic az első kockától az utolsóig jól érzékelhetően ott van minden egyes jelenetben, azon túl, hogy az ember-ember közötti kapcsolatokból mutat be egy sajátos vonalvezetésű szeletet, ítéletet is mond a helyzetről. Az utolsó 15 percben pedig érzékelteti az üzenet súlyát. Közben folyamatosan reménykedik egy a mostaninál humánusabb, elfogadóbb jövőben. A film Magyarországon a 17. Budapest Pride Leszbikus, Meleg, Biszexuális és Transznemű Film- és Kulturális Fesztivál nyitófilmjeként debütál.
