Amióta Menzel kiállt a sorból, vagy mondjuk így: a cudar körülmények kényszerítő hatására önként hátat fordított a mozgóképnek, Európa szegényebb lett egy meghatározó rendezőegyéniséggel, az európai film pedig egy varázslatos filmtípussal. A hely azóta betöltetlen. A Hrabal-történetekből képre vitt hétköznapiság egyedisége: a poézise, szomorúsága, esendősége és mindent átragyogó humora azóta hiányzik a mozivászonról.
Olykor felvillan valami, de az a varázslat, ahogyan Hrabal hősein keresztül Menzel láttatta a világot, az nem tér vissza. A dán rendezőnő, Lone Scherfig dán-svéd filmje, az Olasz nyelv kezdőknek a mindenféle jónevű fesztivál-elismerések mellett a legtöbb díjat a nemzetközi bemutatók közönségétől kapta. A nézőnek, úgy látszik, szüksége van arra, hogy a kisszerű és köznapi hősök kisszerű és köznapi botladozásaiban felfedezhesse az embermelegséget, az esendőségben a szerethetőséget, a szomorúságban a gyógyító humort. A darabjaira tört világban a tűnékeny egészet. Lone Scherfig rendezőként nem Menzel, történetíróként nem Hrabal, de tud valamit, ami a szürkeségből felszikráztatja a rejtett színeket, a szomorúságból előhívja a tündéri humort.
Lelkükben valamennyien töröttszárnyú madarak a hősei. Az életet megkeserítő zsarnok apa, a lányát pumpoló alkoholista anya, az igaz szerelem nélkül elfutott évek, a nagy karrier szertefoszlott reménye - ismerős sebek. Ezeket hordozzák Lone Scherfig "kis faluja", azaz Koppenhága egy szürke, jellegtelen külvárosa lakói. Közéjük érkezik Andreas, az új segédlelkész, maga is csalódásoktól sebzetten, de nyitott szemmel és nyitott szívvel mások rejtett bajaira. Az új ember szemén keresztül látunk bele fokozatosan a néhányszereplős mese hőseinek életébe, vágyaiba, reményeibe és csalódásaiba. Magányosak, szeretetre vágyók, de az önbizalmuk rég elkopott ahhoz, hogy igazán reménykedni merjenek valami csodás fordulatban. A túléléshez teremtenek maguknak egy szalmaszálat, az esti olasz nyelvtanfolyamot. Ide jár az apja elviselhetetlen zsarnoksága elől menekülő kétbalkezes eladónő, Olympia, az alkoholista anyjáról gondoskodó magányos fodrásznő, Karen, itt talál társakra a beváltatlan álmait arroganciában kiélő jóképű pincér, Hal-Finn és ide csábítja a segédlelkészt is az őszülő fejjel még az igaz szerelemről ábrándozó jószívű szállodaportás, Mortensen. A szalmaszál beválik. Megkapaszkodnak benne, és természetesen ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy pár sztereotíp mondatnál többet a büdös életben nem fognak tudni olaszul.
A jelentéktelen apróságokat, amelyekből a remekül karakterizált figurák egyénisége és élete kibontakozik, mindvégig áthatja az együttérző humor. Vehetnénk legott komédiának, tisztán akár, de túlságosan közel áll ahhoz, amit életnek ismerünk, így a humor inkább gyógyír a fájdalmas sebekre. Lone Scherfig szereti a hőseit, úgy, ahogy vannak: jelentéktelenségükkel, szürkeségükkel, köznapi álmaikkal együtt. Ezt olyan érzékenységgel viszi át a filmre, hogy a néző sem tud mást tenni. Megszereti a hőseit. Hány filmről mondható el ez?
