Kimondhatatlan boldogsággal töltött el még katonakoromban, amikor a jutalomeltávval honorált véradáson Papp törzsőrmester, a vadállat kiképző szakaszparancsnok, teljes 190-valahány centijével az első köbcenti leadott vérre, elvágódott.
Szinte a teljes szakasz adott hálát a magasban levőnek ezért a fenséges elégtételért, persze hangtalanul, mivel a nagy pumpálásban mi sem virgonckodhattunk felelőtlenül, ugye. Ez az emlék csak annyiban kapcsolódik jelen filmhez, pontosabban ennek előzményéhez, a Csak egy kis pánik című korábbi vígjátékhoz, hogy azért
van valami elementárisan nagyszerű abban, amikor a szörnyűséges és rettegett gonoszról kiderül, hogy igenis gyenge tud lenni, meg sérülékeny és sebezhető.
A Robert de Niro által alakított maffiafőnökről, Paul Vittiről ugyanis az derült ki, hogy olykor pánikroham fogja el, ami az ő felelősségteljes pozíciójában életveszélyes. Kétségbeesésében orvoshoz fordul, aki nem más, mint dr. Sobel (Billy Crystal), a zsidó lélekbúvár. Macsó olasz maffiózó és a törékeny, zsidó pszichológus párosa már önmagában vicces páros, ha elképzeljük, na és akik látták, tanúsíthatják, a gyógyulási folyamat is tartogatott jónéhány mókás szituációt. Nemcsak a két sztár felhőtlen komédiázása miatt, egy igazán kellemesen szórakoztató mozi volt a végeredmény.
Nyilván a közönségsiker is közrejátszott abban, hogy elkészült a folytatás, Még egy kis pánik címmel, a már megszokott alkotógárdával, és főszereplőkkel. A mocsok macsó maffiózó, Vitti-de Niro meggyógyult, éppen börtönbüntetését tölti, ám egyszercsak a korábbinál furcsább változás áll be viselkedésében. Vagy katatón állapotban bárgyú képpel mered maga elé, vagy enyhén rekedtes orgánumán énekel-táncol egyveleget a West Side Storyból, a börtönőrök és a rabtársak őszinte elképedésére. Az államügyész dr. Sobelt bízza meg, derítse ki, mi a baja a maffiózónak. Az orvos kihozza Vittit a börtönből, gyógykezelés céljából, ám saját felelősségére. Alig hajtanak át a börtönkapun, a beteg állapotában gyökeres változás áll be...
Ennél többet talán nem árulnék el a történetről, hiszen vígjátékról van szó, ahol minden a poénért van. Ezekből viszont ismét van elég, ám a legfontosabb vonzerő természetesen a nagy Robert de Niro. Ezerszer láttuk már, tudjuk, milyen kvalitásai vannak, legendák szólnak szerepépítő fanatizmusáról, de láttuk már elképzelhetetlenül gyengének is, betéve ismerjük pofavágásait, és egyéb jellegzetes manírját. Mégis,
akárhányszor feltűnik a vásznon, legyen a kamera előterében, vagy üljön le egy székre a háttérben, magára vonja a figyelmet.
Tudja azt, amit csak a legnagyobbak, hiszen ő is közéjük tartozik: az égadta világon semmit sem kell csinálnia, ő úgy is főszereplő. Ez a semmittevés azonban elképzelhetetlenül intenzív jelenlét. Létezése a filmekben: a régi kínaiakkal szólva, wei wu wei, vagyis cselekedd a nem cselekvést. Most ugyan komédiázik, ám azt is ellenállhatatlanul teszi. Ahogy énekel és táncol, ahogy bambán néz, ahogy kifacsarja arcát, szórakoztatóan teszi, ripacskodása még innen van a kínoson, egyszerűen nevetésre ingerel. E tevékenységében egyenrangú partnere Billy Crystal, bár ő eredetileg is komikus, valamint a pizzaképű Joe Viterelli (Zselé, Vitti spannja), aki már szinte minden olasz maffiózók között játszódó filmhez adta ábrázatát. A javarészt a meglehetősen beijedt pszichológus kárára elejtett beszólásokon túl, mintegy mellékesen,
mulathatunk egy jól sikerült paródián is, amelynek tárgya a népszerű tévésorozat, a Maffiózók (The Sopranos).
A Még egy kis pánik habkönnyű, komolytalan vígjáték pánikbetegeknek, illetve azok hozzátartozóinak, a valóságshow-kból kiábrándult tömegeknek, jobb szórakozás gyanánt, valamint savanyúpofáknak. Ellenjavallat: kékharisnyáknak és alanyi költőknek. Ők menjenek inkább könyvtárba.
