Úgy tűnik, a mozi már nem szabadul meg attól, hogy időnként döngő léptű színészek lepjék el a vásznat, fényes csizmában és horogkeresztes karszalaggal.
Nem is panaszkodnék, ha jól definiálható gonosz emberekre lenne szükség egy divatjamúlt kalandfilmben, vagy akár valami komolyabb dologról, mondjuk megérteni azt, amit úgysem lehet, vagy bemutatni, mit éltek át azok, akik életcéljuknak azt tartották, hogy embertársaikat szervezetten kínozzák és öldököljék. De ha a horogkereszt csak szín, csak cafrang, pántlika és bűnös bujaság, ami azért kell, hogy érdekesebbé tegyünk vele egy különben rendkívül sablonos katonaiskolai történetecskét, akkor ebadta németjei visszaéltek a történelmi múlttal. Ez nem tisztázás, nem kimondás, csak idétlenkedés.
Ez hát a Napola című film. Nincs benne semmi olyan, ami ne lehetne benne egy átlagos, a bentlakásos iskolákról szóló filmben, és minden sablon: a kérlelhetetlen igazgató, a jó tanár és a szadista tanár, az öngyilkos szobatárs, az éjszakai bevizelő, a felismerés, a megalkuvás és a bátor kiállás. Ahogy illik, megjelenik az értetlen apa, akinek a közönye tragédiába hajszolja a gyermeket, és azért jut egy fölösleges képsor a kamasz erotikának is, vetkőző lányt is kukkolnak a srácok.
Van azért információs érték, és ez pont a cím, nyilván nem tudta mindenki, hogy ezeket az elitképzőket Napolának hívták, de egy lexikon szócikkéért igazán fölösleges egy teljes filmet leforgatni. Pláne ha ennyire hosszú, és ha ennyire kiszámítható; ha a filmes eszközök ennyire közhelyesek, lassítások és néma képsorokon ordító, eltorzult arcok. A rendező, Dennis Gansel, a Csajok a csúcson című opus után fogott hozzá ehhez az alkotásához, és a látszat ellenére a dolog nem meglepő. Semmivel sem okosabb, semmivel sem mélyebb a horogkeresztes film a tinikomédiánál, viszont sokkal hosszabb, hiszen a téma módfelett komoly. A komolyságnak megfelelően drámáznak is a színművészek, mindenkinek csorog a könnye, rándul a szája, reszket a keze, grimaszol az arca, egy egész társadalom él folyamatos ideglázban. Egy okkal több, hogy ne akarjunk nácik lenni.
A baj csak az, hogy az idegbajt is meg lehet szokni, és ha a kiabáló emberek már nem okoznak ijedelmet, és a különben ügyesen dolgozó fiatal színészeket is megszokta már az ember, lassan elkezd ásítozni, hiszen minden előrelátható, még azt is elmondják, hogy parancsra tettük. Egy pici pikantéria azért jut annak, aki nagyon figyel: az egyszerre két sablont, a részeges nácit és a baromlelkű apát játszó színész Justus von Dohnányi, akinek a nagybátyját (pontosabban a nagyapja testvérét) éppen a Hitler-ellenes merénylet miatt végezték ki. Mert tényleg voltak nácik a világban, csak ebben a filmben olyanok, mint a mesében.
