Az előző felvonás apró-cseprő gyermekbetegségein túllépve nyer igazán lendületet a nagyszabású saga. Még mindig csodálatos mese ez.
Több mint tizenhárom éve mutatták be az első A Gyűrűk Urát, az „ellentábor” azóta is a szokásos tirádákat szajkózza.
„Mikor érnek már oda a köcsög kis hobbitok?”
„Nehogy már azt kelljen néznem, ahogy ezek a kis szőröslábú idióták csak gyalogolnak és gyalogolnak!”
„Hát mi a szent lótúróért nem tudták őket sokkal tovább vinni a sasok?”
„És amúgy is: egyáltalán miért gyalogolnak? Tök hülyék. Repülniük kéne. Tudod, ahogy abban a vicces videóban a ’tyúbon. Úgy tök hamar ott lennének. Ezek tök hülyék.”
Peter Jacksont közben a rosszmájúak elkezdték egy lapon említeni George Lucas-szal, aki szintén egy trilógiát fejelt meg egy prequel-trilógiával. Igen ám, de közben egy igen fontos dologról feledkeznek meg: Jackson mindig is jobb mesélő volt, mint Lucas, és most is az. Így hát sántít az összehasonlítás. A másik, sokat emlegetett párhuzam szerint pedig A hobbit-filmekben – a’la a Csillagok háborúja I-III-ban – többet támaszkodnak CGI-megoldásokra. Ez kétségtelenül így van. A különbség azonban ég és föld.
Hogy miért kellett egy háromszáz oldalas gyerekkönyvet három, egyenként majd’ háromórás opusszá duzzasztani? Nem vagyok naiv, nyilvánvaló üzleti okok is közrejátszottak. Annakidején az Alkonyat-sorozat utolsó fejezetét is kettéválasztották, sőt, Az éhezők viadala záródarabját is két külön filmként mutatják majd be. S mégis, egyesek úgy gondolják a Tolkien-hagyatékot illetően, hogy mindezt azért teszik, hogy bosszantsák őket. Hogy ezt a „borzasztóan unalmas, nyögvenyelős” road fantasy-t ráerőltessék a publikumra. Abba bele sem gondolnak, hogy a bővítés – eleresztvén a financiális aspektust – elsősorban a magamfajtának szól. Azoknak, akik minél több időt szeretnének eltölteni Középföldén.
Szívesen néznék egy filmet csupán a Bree-béli hétköznapokról, a Pajkos Póni körül megforduló kétes alakokról.
Szívesen néznék filmet egy kovácsmesterséget űző, teljesen átlagos törpről.
Érdekelne, hogy milyen egy katona élete Minas Tirith-ben.
Szívesen túráznék a Bakacsinerdő körül. Vagy bárhol Középfölde-Új Zélandon.
Megnézném, milyen a kilátás a rohírok fővárosából.
Jó lenne leülni egy 1500 éves tündével, és csak úgy beszélgetni az élet nagy dolgairól.
És igen, a Megyében is eltöltenék egy kis időt. A pipadohányt sem vetném meg. Az Old Toby-félét.
És épp emiatt szerettem nagyon a Smaug pusztaságát. Mert nagyívű, nagyszabású és nagy merítésű. Gandalfon (Ian McKellent szeretjük), Bilbón (Martin Freeman tökéletes) és jól ismert törpkompániáján túl sok új szereplővel találkozhatunk: a bőrváltó Beornnal, Tóváros korrupt polgármesterével (Stephen Fry!), Bárddal, az íjásszal (Luke Evans jó), és mindenki kedvenc aranyloknijának birtokosa, Legolas is visszatér. Jackson egészen parádés jeleneteket vezényel le, a film első felében csak úgy sorjáznak a remekebbnél remekebb pillanatok (bakacsinerdei pókok, hordós menekülés és vadvízi csata), Tóváros képében pedig egy újabb nagyszerű helyszínnel gazdagodott a mozgóképes kánon. Gandalf Dol Guldur-i kitérője és Szauronnal való konfrontációja lélegzetelállító, a címszereplő sárkány pedig bámulatos. Smaug Bilbóval való szócsatáját élmény nézni, még akkor is, ha ezekben a pillanatokban lehet érezni, hogy igazán nagy dolgok vannak visszatartva, és valójában kivárásra megy a játék. Hiszen hőseink végre elérték a Magányos Hegyet, de az Öt Sereg Csatájára még egy évet, egy filmet várnunk kell. Az egyre növekvő fenyegetést azonban mindvégig érezzük, a paranoiás Thranduil monológjait hallva, az éhhalál szélén veszteglő tóvárosiakat látva.
Csodálatos mese ez, minden szemkápráztató pillanatát imádtam. És – ahogy az összes eddigi A Gyűrűk Ura-filmnél – ezt is néztem volna tovább. Sokkal tovább. Az idők végezetéig.
