Ha nem tudnánk, hogy Michael Brandt forgatókönyvíró/rendező és Derek Haas, a másik forgatókönyvíró a nyolcvanas évek végén még csak alig húszévesek voltak, simán azt hinnénk, hogy Hollywoodban a poros padláson találtak egy hidegháborús kémtörténetet.
A hetvenes- és nyolcvanas években a hidegháborús kémfilmek roppant szórakoztatóak voltak függetlenül attól, hogy komoly thrillerről vagy vígjátékról volt-e szó. Habár a kilencvenes években akadtak még utózöngék (lásd például az Aranyszemet Pierce Brosnannel), egy idő után Hollywoodban is rájöttek, hogy már nem időszerű minden akciófilmes rosszfiúnak orosz nyelven hadoválni. Vagy ha mégis, akkor az illető már orosz maffiózó legyen, ne pedig szovjet tábornok. Haladni kell a korral. Úgy tűnik, az első filmes direktor, Michael Brandt gyerekkorában túlságosan szerette a hidegháborús történeteket, mert jó két évtizeddel az aktualitásuk elvesztése után készített filmet a témában.
A mozi egy rejtélyes gyilkossággal kezdődik. Az áldozat egy amerikai szenátor, a módszer pedig a nyomozás vezetőjét (Martin Sheen) erősen emlékezteti az egykori szovjet szuperkém, Cassius stílusára. És itt jön képbe hősünk, Paul Shepherdson (Richard Gere), aki egész karrierjét a szovjet csúcsügynök elfogására tette fel, így az újbóli felbukkanás nem tesz jót a lelkiállapotának. Kap is a nyakába egy fiatal társat (Topher Grace), hogy együttes erővel derítsék fel a csavarosnak tűnő ügyet.
Ha valahogy túlesünk azon, hogy egy olyan filmet nézünk, ami kb. húsz-harminc évvel ezelőtt lett volna aktuális (nem könnyű), akkor feltűnik az is, hogy az Álcák csapdájából egyszerűen kispórolták a feszültséget. Míg a hasonló módon építkező, Kevin Costner főszereplésével készült Nincs kiút 1987-ben (!!!) tökéletesen tudott játszani a nézőjével azáltal, hogy elbizonytalanított mindenkit a főhős hovatartozásával kapcsolatban, filmünk az egyik nagy fordulatát alig fél óra után lelövi, hogy egyáltalán tudják valahogy folytatni a sztorit.
A másik csavar a film végén pedig szintúgy kiszámítható, de ami ennél is nagyobb baj: addigra már nem érdekel senkit. Ez pedig már nem írható teljes mértékben a forgatókönyv számlájára. Richard Gere sosem volt egy színészetalon, aki után dobálnák az Oscar-díjakat, de többnyire tisztességesen elevickélt az olyan szerepekben, amik nem kívántak tőle túl sokat.
Sajnos azonban az Álcák csapdája elég sokat követel tőle, mivel leginkább az alakításával kellene feszültséget teremtenie maga körül, ám színészi játék helyett inkább Steven Seagalosra veszi a figurát. Két-három arckifejezéssel játssza végig a filmet, és az sem sokat segít, hogy közte és Topher Grace között egyáltalán nem működik a kémia. Mintha két külön filmben szerepelnének. Az akciójelenetek erősen tévéfilmes színvonalúak és az egész filmnek van egyfajta "csak DVD-re készült" jellegű bája. 2/5-öt jobb pillanataimban azért megér, mert az alkotók legalább igyekeznek meglepni a nézőt, még ha nem is sikerül.
