Adott három színész a főszerepben, és egyik sem azt játssza, amit tőle megszoktunk, és ez a film egyik legnagyobb erénye. Steve Carell eddig szinte kizárólag vígjátékban láttuk ügyetlenkedni, Channing Tatum akciófilmekben feszítette meg izmait, illetve néhány komédiában idétlenkedett, Mark Ruffalo pedig mindig értelmiségi figurákat vagy rendőrtiszteket keltett életre. Na most egészen mást csinálnak!
Vegyenek birkózócsapatot!
Hölgyeim és uraim, megtörtént esetről van szó! A nyolcvanas évek második felében egy excentrikus milliárdos, John du Pont (Steve Carell), az iparmágnás Du Pont család utolsó sarja úgy döntött, hogy birkózócsapatot vesz magának. Nem akármilyet, hanem olimpiai csapatot, a távlati terv pedig a nemzeti válogatott irányítása volt. John du Pont, a lelkes amatőr ornitológus, filantróp, filatelista és felfedező birkózóedzőnek képzelte magát, bár halvány lila gőze sem volt a sporthoz, de rengeteg pénze volt, így felépített egy modern sportcentrumot és odaédesgette a legismertebb versenyzőket, köztük a korábbi olimpiai aranyérmes Schultz testvéreket. Közülük a fiatalabbik, Mark (Channing Tatum) egy időre Du Pont barátja és bizalmasa lett, míg bátyja, Dave (Mark Ruffalo) a birkózócsapat tényleges edzőjeként dolgozott – bár papíron csak Du Pont asszisztense volt – egészen az 1996 január 26.-án bekövetkezett tragédiáig.
Nem kell pszichiáternek lenni
Az, hogy, John Eleuthère du Pont érzelmileg instabil, egyszerre van nagyzási hóbortja és kisebbségi komplexusa, már akkor nyilvánvaló, amikor először megpillantjuk őt a vásznon. Egy nagy halom pénzen üldögélő kicsi ember ő, aki egyszerre sajnálandó és visszataszító, és talán ez a film lényege. Ha más léptékben is, de ugyanez igaz Mark Schultzra, aki, bár tehetséges sportoló, rendre saját bizonytalanságával, jóval kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb bátyjával szembeni vegyes érzéseivel küzd. Mark mindig Dave-re támaszkodik, ha bajba kerül, de pont azért haragszik és, és emiatt van szüksége Du Pontra, aki azt susogja a fülébe, legyen több, mint Dave Schultz kisöccse. Nem kell pszichológiai képzettség ahhoz, hogy lássuk, mi vezérli ezeket az embereket, mi vonzza és taszítja őket egymásban, és Bennett Miller (Pénzcsináló, Capote) sem ez érdekli. Ő arra kíváncsi, milyen emberség és méltóság maradt még bennük, és mire képesek ezért, és nyilván jól teszi ezt, amiről 5 Oscar-jelölés – a legjobb rendező, fő- és férfi mellékszereplő, forgatókönyv és make-up kategóriákban – tanúskodik.
Nevetségesen tragikus
Bennett Miller elképesztő ügyességgel elegyíti a nyilvánvalót – hát persze, hogy van Du Pontnak egy rideg édesanyja (Vanessa Redgrave) és számos keserű - gyerekkori emléke – azzal, aminek megfogalmazását a nézőre bízza. Benett nem ítélkezik, filmje a tragédiát nem magyarázza, hanem az első perctől fogva előrevetíti, és a történteket valami magyarázhatatlan melankóliával tölti meg, amitől a moziból kijövet még jó sokáig elég pocsékul érzi magát az ember. Ehhez azonban kell Steve Carell átszellemült játéka, amely valóban képes keverni a tragikust a nevetségessel, valamint Channing Tatum emberfeletti erőfeszítése. Tatum nem rendelkezik azzal a tehetséggel és színészi palettával, mint Carell vagy a mindig megbízhatóan jó Mark Ruffalo, és ezért szemmel láthatóan önmagával is meg kell küzdenie. Saját darabosságából építkezve sikerül is sérülékenységet, esetlenséget és persze nyers erőt sugároznia, aminek fényében talán kissé igazságtalan, hogy a három főszereplő közül pont ő nem kapott Oscar-jelölést.
Kinek ajánljuk?
- A szabadfogású birkózás szerelmeseinek.
- Akik kíváncsiak arra, miből lehet Oscar-díj.
- Akik szeretnék látni Steve Carrell átváltozását.
Kinek nem?
- Akiket zavar, ha izzadt férfiak egymást markolásszák egy nevetséges kis mezben.
- Akik nem hisznek abban, hogy Channing Tatum bármi komolyat képes eljátszani.
- Akik szerint John Du Pont ártatlanul halt meg.
8/10
