Hol van igazi zűr mostanában a hollywoodi filmek tucatjai szerint? Nem annyira az űrben - bár ott is elég nagy a felfordulás és korántsem tiszta a levegő -, hanem itt, a mi kis Földünkön. Arról szólnak ezek a lángoló fantáziával elkészített, többnyire kalandosra hangszerelt és könnyed iróniával átitatott alkotások, hogy bolygónkat földönkívüliek inváziója fenyegeti, és emiatt résen kell lenniük a hivatásos veszélyelhárítóknak. Jönnek az idegenek hosszú tömött sorban a Fox és a Metro, a Columbia és a Warner vásznán - de már nem angyalian ártatlanok, mint a bájosan csufi E. T., Steven Spielberg teremtménye volt, hanem egyre tolakodóbbak, ijesztőbbek, félelmetesebbek, egyikük-másikuk még az emberellenes gaztettektől sem riad vissza. A murisan szögletes géplények többnyire nem primitív ösztöneik alapján cselekszenek. Logikájuk és érzelmi életük van. Azt a káoszt veszélyeztetik, amit mi Rendnek szoktunk becézni. A furcsa armádiát csakis elitkommandósok fékezhetik meg. A kommersz mozi kedvelt motívuma, amikor rettenthetetlen izompacsirták veszik fel a harcot a távolról érkező furcsa csapat tagjaival. A férfiak - néha nők - lőni, futni, ugrani, mászni, úszni, kúszni kiválóan tudnak, vág az agyuk, akár a borotva és James Bondokat megszégyenítően paroláznak a szerencsével. A szituációból, melynél egyszerűbbet el sem lehetne képzelni, akár kezdő forgatókönyvíró is csiholhat feszültséget, izgalmat, látványt - kivált, ha a stúdió nem sajnálja a pénzt a rafinált ufókomputerekre.
A Men in Black - Sötét zsaruk friss variáció a témára. Cselekményének vázát képregényből kölcsönözték, ami szintén sűrűn hozzátartozik a koreográfiához. A producerek még 1992-ben megvásárolták a jogot. Az bűvölte el őket, hogy a főszereplők a leghétköznapibb helyzetben ütköznek össze a földönkívüliekkel. Szerintem ennél is fontosabb: a stílust és a hangulatokat comicselemekkel keverték ki a palettán, elegánsan elkerülve az ábrázolás mélységeinek csapdáit. Dicséretükre legyen mondva, nem lőttek túl a célon, inkább egészségesen morbid humorral fűszerezték a szórakoztató játékot. Jókedvű őrület lengi át a jeleneteket. Mit mondott? Ki ez a pasas? Most miért kergetőznek? - szinte percenként tehetnénk fel a kérdéseket. Barry Sonnenfeld, a rendező, aki előiskolaként kirázta a kisujjából az Addams family két részét meg a Szóljatok a köpcösnek! című mókamatinét, a sztori helyszínéről sajátos módon vélekedett: "Arra gondoltam, hogy ha lennének földönkívüliek a Földön, biztos, hogy New Yorkban éreznék magukat a legjobban, mert feltűnés nélkül el tudnának vegyülni a sok ember között, akik úgy néznek ki, mintha földönkívüliek volnának - vagy lehet, hogy azok is." Magunk között szólva néhány magyar településre is érvényes a megállapítás, de hát nem Andrew Vajna volt a producer, így aztán ebből a skizofréniából kimaradtunk.
A címbeli rendőrzsenik az úgynevezett Földönkívüli ügyosztály titkos alkalmazottai. K. (talán Könyörtelen?) és J. (Jópofa?) ügynökök tökös helytállással bánnak el az agresszív űrkatonákkal, ott és akkor bukkannak fel, ahol és amikor szükséges, a modern stukker remekül áll a kezükben és nem ijednek meg a saját árnyékuktól, bármennyire ortopédkreatúrák a másik planétáról szalajtottak. Igazi hősként száguldoznak, s ráadásul pompásan érzik magukat. Nekem egyébként leginkább emlékezetkitörlő pálcájuk tetszett (álom, álom, édes álom: de jó lenne ilyesmivel száműzni ócska filmek százait a memóriánkból).
A technikai megvalósítás impozáns, valószínűleg iszonyú összeget ölhettek bele a mutatványokba (18 hónap forgatás, 251 speciális effektus, olvasom egy tájékoztatóban, lehet-e fokozni ezt a hivalkodást?). A film tisztes mesterségbeli színvonalat képvisel. A rutinos szerző nem akarta művészetnek álcázni a show patronjait. Trükkjei jók, ért a dramaturgiához, a poénok javát a mese végére tartogatta. A gusztustalankodásokat azért lehetett volna tompítani. Tommy Lee Jones és Will Smith élvezettel komédiáznak. Valószínűleg éppúgy nem értik, mit, miért, minek, hogyan és hova, akárcsak számos alkalommal a többi szereplő és a néző, de hát éppen ebben rejlik a paródiának is tekinthető vízió szolid bája.
Ha földönkívüli lennék, mindent elkövetnék annak érdekében, hogy valamelyik amerikai álomgyárba kerüljek. Amikor a felvevőgép elé állnék és lecsapnának rám a film csillagai, a sötét zsaruk, legalább nagyokat röhöghetnék önmagamon és riválisaimon.
