Hollywood is felfigyelt az európai újhullámokra, Miloš Forman két korai filmjét például azonnal észrevették és a megjelenést követő évben már Oscarra jelölték. Először az Egy szöszi szerelme (1965) bűvölt el mindenkit, aztán természetesen a Tűz van, babám! (1967) is óriási feltűnést keltett. Bár díjat nem nyertek, rendezőjük nevét ismertté tették.

Mai szemmel nézve nem csodálkozunk, hiszen remekművekről beszélünk, mégsem volt ez olyan egyértelmű akkor, főleg nem a Tűz van, babám! esetében. Ez volt Forman első színes filmje, a technika még vagyonokba került, így elfogadta Carlo Ponti segítségét. Már nem kamaradrámában gondolkozott és színes filmre akart forgatni. Végül ez lett a szerencséje, mert amikor 1968 augusztusában a varsói szerződés baráti tankjai bevonultak Prágába és véget vetettek a prágai tavasznak, az éppen csak bemutatott filmet azonnal betiltották. A vasfüggöny mögött évtizedekre dobozba zárták, a producer viszont nem engedte elveszni és egészen az Oscar-jelölésig vitte tovább. Itthon 1988-ban (!) mutatták be a tűzoltóbálba álmodott kicsit sem tapintatos rendszerkritikát, a kommunista bürokrácia burleszkbe hajló, majd gyilkos szatírába torkolló ábrázolását.

„Ha már ég a házunk, legalább melegedjünk a tüzénél”

– összegezhető a film kiábrándult üzenete, Forman búcsúja Kelet-Európától.

Ehhez képest a korábbi filmjét, az Egy szöszi szerelmét még a televízió is vetítette, sőt, már az első, a Fekete Péter (1963) is nemeztközi feltűnést keltett, amikor a legjobb film díjával távozott Locarnoból. Visszatérő motívumai már ekkor megjelennek, köztük a generációs konfliktusok, a felnőtté válás botladozásai, a lázadás szelleme, az elhallgatott, rendszerkritikus gondolatok. A cseh humor, a maga iróniájával, groteszk, abszurd, olykor szatirikus látásmódjával már akkor kiváló eszköznek bizonyult a szocialista realista képmutatás leleplezésére. S hogy mindezt filmen hogyan lehet kifejezni? Nos, ebben volt korszakalkotó Miloš Forman és a csehszlovák újhullám gondolkodása.

Nála jobban kevesen tudtak például szereplőket válogatni, és ahogy a témáit is a valós életből merítette, úgy az amatőr és a profi színészeire is különleges érzékkel talált rá. Nem csoda, hiszen a színház felől érkezett, tudta jól milyen fontos a szereposztás. Csak a személyiség, a belső tűz érdekelte és esélyt akart adni a véletlennek is: elkapott, rögtönzött jelenetek, frenetikus improvizációk minden filmjében fellelhetők. Az Egy szöszi szerelmében első felesége húga, Hana Brejchová kapta a főszerepet, de játszott benne kedvenc operatőrének Miroslav Ondříčeknek a sógora és egy villamoson megismert nő, Milada Jezková is. Ugyanígy, a Tűz van, babám! tűzoltói is teljesen autentikusak, és ő fedezte fel a kamerának Carly Simont, Kathy Batest, sőt Tina Turnert is – hát még a füves cigarettát – első amerikai (de még szinte cseh, vagyis leplezetlenül társadalmi) filmjében, az Elszakadásban. Ha kellett, nagy stúdiókkal és biztosítótársaságokkal küzdött meg színészeiért, a Larry Flynt, a provokátor és az Ember a Holdon esetében például a végsőkig ragaszkodott Courtney Love, azaz Kurt Cobain özvegyének szerepeltetéséhez.

Első nagy amerikai sikere, a Száll a kakukk fészkére (1975) szintén remekmű, öt Oscar-díjjal ismerték el a legfontosabb kategóriákban. Igazi áttörést hozott a számára, a stúdiónak pedig hatalmas nyereséget, mégsem volt könnyű finanszírozót találni hozzá, hiszen a mentális betegségek nem tartoztak az álomgyár kedvenc témái közé, nem is beszélve arról, hogy ebben az esetben megfordulnak a szerepek és az ápolók válnak szörnyeteggé. Michael Douglastól, sőt eredendően még édesapjától, Kirk Douglastól jött az ötlet Forman felkérésére, fordulatos úton, de végül eljutott hozzá a forgatókönyv és nem volt kérdés, hogy erre a lehetőségre várt. Jack Nicholson már akkor is nagy sztár volt, de a többiekben Forman látta meg a tehetséget, köztük Danny DeVitoban is.

Hősei ebben a korszakában függetlenségre, szabadságra törekvő tehetséges emberek, akik ugyan rendre elbuknak, de útjuk mégsem hiábavaló. Így volt ez a Hair, a Ragtime, az Amadeus esetében is, a kilencvenes években készült késői filmjei viszont már nyílt provokációnak is beillenek: hősei inkorrektek, a rendező a társadalmi képmutatásról és a média túlburjánzásáról akarja általuk lerántani a leplet.

Több filmjében is dramaturgiai szerepet kap a zene, hiszen gyerekkora óta rajong a zenés műfajért. Bátyja egy operett társulatban dolgozott, sokszor elkísérte kisfiúként, itt nyűgözte le először a színház. Még közvetlenül a német megszállás előtt, alig hatévesen látta némafilmen Smetana legismertebb operáját, Az eladott menyasszonyt, és amikor a közönség dalra fakadt a moziban, egy életre megtanulta, hogy a zenénél nincs jobb eszköz a túláradó, kirobbanó érzelmek kifejezésére.

Leghangsúlyosabban persze két zenés filmjében, a Hairben és az Amadeusban alkalmazta dramaturgiai elemként, de már első dokumentumfilmjét is egy zenei versenyről készíti, sőt, első Amerikában készült filmjéből, az Elszakadásból sem marad ki a zenei motívum, minthogy Tina és Ike Turner, sőt Carly Simon is játszik benne. Akkoriban barátjával és forgatókönyvírójával, a napokban elhunyt Jean-Claude Carrière-el járták együtt Manhattan utcáit, hogy megismerjék a hippi mozgalmat. A Hairt színházban látta először még 1967-ben, amikor a New Yorki Filmfesztivál vendége volt és már akkor tudta, hogy filmet akar készíteni belőle.

Tizenkét évnek kellett eltelnie a korszakalkotó film bemutatójáig.  

Innen már csak egy lépés a következő „blockbuster”, az Amadeus elsöprő sikere. Nyolc Oscar-díjat nyert el a film, pedig nem egy sztárparádé. A Salierit alakító F. Murray Abrahamon kívül alig játszott benne ismert színész. Valószínűleg itt összegződött az érett művész minden tudása, és ami még ennél is fontosabb: újra otthon, Párágában forgathatott, ráadásul barátjával, első filmjeinek operatőrével Miroslav Ondrícek-el együtt. A filmről és a forgatásáról is könyveket lehetne írni, és mindenképpen kitűntetett helye van nagy filmélményeink között.

A nyolcvanas évek elején Forman híres, Oscar-díjas rendezőként tért vissza hazájába, ahol végre találkozhatott feleségével és 15 éve nem látott ikerfiaival. 1968 augusztusában ugyanis éppen Párizsban járt Csehszlovákia megszállásakor, és a Tűz van, babám! betiltásakor megértette, hogy nem engedik majd újra dolgozni. Amerikát választotta, a hatalom pedig bosszút állt. Forman kérlelhetetlen szabadságvágya és a lázadó hősök iránti rajongása így csak erősebb lett. Első amerikai évei viszont keservesen teltek, az Elszakadás olyan veszteséges volt, hogy még a stúdiónak is adósa maradt. Éveken át súlyos depresszió, önvád, lelkiismeretfurdalás és honvágy emésztette. Hosszú időn át lakott a híres Chelsea Hotelben, igaz alig mozdult ki belőle és szinte csak emigránsokkal tartott fent valamiféle kapcsolatot. Michael Douglas szó szerint megmentette őt a Száll a kakukk fészkére forgatókönyvével.

Ahogy gyerekként is megmentették a rokonok a kilencévesen árván maradt kisfiút. Szülei antifasiszták voltak, a Gestapó csapott le rájuk, édesapja a börtönben, édesanyja Auschwitzban hunyt el. Már fiatal felnőtt volt, mire felfogta mi történt velük és mikor megtudta, hogy valójában Otto Kohn a biológiai apja. A háború után árva gyerekeknek kialakított jómódú bentlakásos iskolába került, ide járt Vaclav Havel is, mígnem egy diákcsíny miatt mennie kellett. 17 évesen boldog volt, hogy újra Prágában élhet, színházi emberré kezdett válni, de (szerencsénkre) színházrendezőnek nem vették fel, így dramaturgiát tanult a világhírű cseh filmfőiskolán, a FAMU-n.

Élete legalább olyan regényes tehát, mint hőseié, bukások és alkotói válságok során is képes volt megőrizni belső lényegét. Különleges érzékkel talált utat a közönség szívéhez, együtt érzett az esendővel és kérlelhetetlenül felmutatta a hamisságot.

Igazi kelet-európaiként nem szűnt meg a történelemmel és a politikával foglalkozni, filmjeiben a létezés törékenységét és a szabadság múlandóságát egészen közelről meg tudta mutatni. Hatvanéves is elmúlt amikor új életet kezdett, újra nősült - ezúttal is cseh nőt választott társául - és újra ikerfiai születtek, Jim és Andy, akiket Jim Carrey és Andy Kaufman után neveztek el. Sokáig tanított New York-ban a Columbia Egyetemen és rengeteg időt töltött Connecticut-beli otthonában, Warrenben, mert a hely gyerekkora tájaira emlékeztette. Lassan három éve, hogy nincs már közöttünk.

(A Tűz van babám és a az Egy szöszi szerelme című filmek elérhetőek a Netflixen.)