Woody Allen egyike a filmes berkekben mozgó kedvenc mániákusainknak: New York idén hetven éves díszpolgára jó három évtizede, szinte kivétel nélkül mindig ugyanabban a városban, ugyanazzal az arcokkal és ugyanazokról a kérdésekről forgatja filmjeit - évente rendszerint kettőt: egyet tavasszal és egyet ősszel. Vannak, akik ki nem állhatják sorozatos önismétléseit, mások hálát adnak Hollywoodnak, hogy ennyi év után is hagyja dolgozni ezt a fura kis embert, aki legalább olyan rögeszmésen ragaszkodik Manhattan éttermeihez, mint saját neurózisaihoz.
A kérdés már jó ideje nem az, hogy miről, hanem hogy kivel forgat Allen. A közönség ebben a kérdésben is két pártra szakadt: van, aki szerint az adja meg egy Woody Allen-vígjáték sava-borsát, ha Woody Allen alakítja Woody Allen-t, mások úgy látják, előnyösebb, ha Allen alteregóinak szerepében friss arcokat láthatunk. Jelentkezőkből nincs is hiány, Allen-nél dolgozni ugyanis még mindig presztízs, olyan érdem, amely még a legnagyobb sztárok életrajzát is bearanyozza.
John Cusack (Lövések a Broadway-n), Edward Norton (Varázsige: I Love You), Kenneth Branagh (Celebrity), Sean Penn (A világ második legjobb gitárosa) és Jason Biggs (Csak az a szex) után ezúttal a szezon komikus királya, Will Ferrell adja a jobb sorsra érdemes, tipródó értelmiségit.
Hobie, a főállású lúzer szerepében Ferrell olyan határozott értetlenséggel néz szembe az élet nagy kérdéseivel, hogy kitartó bénázásaiért joggal jár a happy end. Melinda (Allen aktuális múzsája: Radha Mitchell) végül, számos komikus viszontagság árán Hobie karjaiban megtalálja a hőn áhított boldogságot, a címszereplő hölgyemény sorsa azonban egészen másként alakul a komédia ellenpárjaként felállított történetben. Boldogság helyett itt csalódás és kiábrándultság vár Melindára, mintegy bizonyítandó, hogy komédia és tragédia igenis egy tőről fakadnak, és csak néhány apró körülményen múlik, hogy kinek a karjaiban és milyen kilátásokkal végezzük.
