Nem is olyan régen, egészen pontosan kasszarobbantó filmje, a Hatodik érzék bemutatásának idején, Hollywood elöljárói még vállukra emelve, önfeledten ünnepelték M. Night Shyamalan-t. Legfrissebb filmje, a Lány a vízben úgy elhasalt - a kárörvendők legnagyobb örömére - az amerikai pénztáraknál, mint kevés másik mozi az idei szezonban.
A cigarettagyártás milliárdos biznisz (a milliárdok természetesen dollárban értendők), érthető tehát, hogy a nagy cigaretta-gyárosok
Krzysztof Kieslowki tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halálával nagy űr támadt a nézhető európai művészfilmek piacán,
Kilenc évvel Leo és Kate szerelmespárjának hullámsíron túli románca (Titanic), és 4 évvel a George Clooney-vezette halászhajó katasztrófája (Viharzóna) után újra nagytestű utasszállító borul a nyílt vizeken. A léket kapott vízi-óriások ősidőktől fogva a mozi kedvenc látványosságai közé tartoznak, és annak rendje és módja szerint időről-időre (évtizedenként legalább egyszer) meg is ihletik a látványban és kasszasikerben utazó filmkészítőket.
Nagyon kellett igyekezniük az Ómen készítőinek, hiszen semmiképpen sem késhették le a szellemesen 2006.06.06.-ra időzített
Miközben a koppenhágai Zentropa Stúdió egyik félreeső helyiségében Lars von Trier éppen Amerika-trilógiája nyitódarabját,
Nagy volt a riadalom a fanclubok háza táján, amikor kiderült, hogy Bryan Singer, az X-Men-sorozat első két epizódjának rendezője
Ahogy a mozik látottsága egyre inkább csökken - márpedig az utóbbi években másról sem hallani, mint e szomorú tendenciáról - úgy értékelődnek fel egyre jobban azok a bombabiztosnak hitt produkciók, melyekről biztosra vehetők, hogy kánikulában és jégverés esetén, az isten háta mögötti kispiszkosokban és a kiglancolt multiplexekben, Dallasban vagy Budapesten, azaz bárhol és bármikor képesek megtölteni az egyre többször üresen kongó mozitermeket.
Marc Forster azok közé a fiatal, s ambiciózus filmrendezők közé tartozik, akik első sikereik óta arra törekednek, hogy minél több műfajban kipróbálják magukat.
Bár számos fórumon fontosnak tartották kihangsúlyozni, hogy 2005. Oscar-díjra jelölt filmjei között (lásd Brokeback Mountain,
Igazán gazdag örökséggel gazdálkodhattak az MGM vagyonkezelői. A hatvanas években még nagyhatalomnak számító stúdiónak Blake
A mesefilmek telis-tele vannak rosszabbnál-rosszabb gyerkőcökkel, bátrak kijelenthetjük azonban, hogy Simon, Tora, Eric, Lily, Christianna, Sebastian és Aggy, a kisbaba, azaz a Brown-gyerekek rosszaságban legelvetemültebb versenytársaikat is felülmúlják. Hiába édesapjuk, az özvegy Mr. Brown és a felbérelt bébicsőszök minden igyekezete, az anya nélkül maradt gyereksereg senki idegent nem bír meg maga körül. Egy nap azonban különös alak állít be Brownékhoz...
Woody Allen óta tudjuk, hogy Manhattan a nyári hónapokban a legkibírhatatlanabb, ilyenkor ugyanis még a pszichológusok is a városon kívül töltik a szünidejüket. Rafi-nak szerencsére nincsenek efféle gondjai: a frissen elvált fiatalasszony boldogan gyógyítgatja a lelkén esett sebeket a város egyik elismert pszichológusánál, mígnem beüt mennykő: a lány beleszeret egy nálánál 15 évvel fiatalabb fiúba. Ez persze még nem lenne akkora katasztrófa, a fiúról azonban hamarosan kiderül, hogy nem más, mint Rafi pszichológusának édes gyermeke.
Antonio Bay, a takaros, tengerparti kisváros becsületben megőszült polgárai éppen a város alapítóatyáinak szoboravatására készülnek, midőn városukra sűrű és vészjósló köd borul. A városka huszonéveseit persze hidegen hagyják az efféle múltidéző ceremóniák, pedig ők lesznek azok, akik a városatyák eltitkolt bűneiért fizetni fognak.
Ahányszor csak Amerika hadba küldi jobb sorsra érdemes önkénteseit, Hollywoodnak mindannyiszor megszólal a lelkiismerete, és előbb-utóbb (többnyire inkább utóbb, mint előbb) el is készülnek a hőstettek helyett a háborús mindennapok mizériáját kibeszélő dolgozatok, melyek jobb esetben a szemtanúk visszaemlékezéseit, rosszabb esetben a szorgosan könyvtárazó forgatókönyvírók olvasmányélményeit veszik alapul.
Tim Burton, Hollywood kedvenc rémmese-mondója mozgalmas évet tudhat maga mögött. A Charlie és a csokigyár rekorddöntögető, ezerszínű mese-abszurdja után nem sokkal egy sötétebb színekben pompázó, ám nagyon is hasonló stílusban fogant Burton-darab, ezúttal egy stopp-trükk technikával készült zenés mese került a mozikba.
A rasszizmus emberi dolog - bizonyítja Paul Haggis forgatókönyvíró-rendező az Ütközésekkel, játékfilmes bemutatkozásával. Állítása szerint bárki is vagy, ott hordozod magadban nap, mint nap a beléd kódolt gyűlöletet, mely csak arra vár, hogy célpontot találjon magának. Haggis-nak valószínűleg igaza van. Lehetsz fehér vagy fekete, menő politikus vagy jómódú háziasszony, zsaru vagy csirkefogó, filmrendező vagy mesterember, bevándorló vagy őslakos, akcentussal beszélő vagy választékos modorú, nem menekülhetsz.
Gilliam filmjének hősei, ahogy azt a mester fantáziavilágának rajongói el is várják, önálló életre kelt mesehősök, és egy cseppet sem hasonlítanak az egyetemi szemináriumokon kötelező tananyagként tárgyalt klasszikusokra.
Luc Besson nem kegyelmez: példaértékű produceri ténykedésének és forgatókönyvírói teherbírásának köszönhetően egyre-másra kerülnek ki a keze alól a kettes és hármas sorszámmal ellátott folytatások, noha már a forrásművekről sem állíthattuk, hogy feltűnő eredetiségükkel tüntettek volna.
A Négy tesó mintha Singleton Shaft-remake-jének folytatása lenne, kevesebb csillogással, korhatárosabb szlenggel és közelebbről szemléltetett lőtt sebekkel.