Gilliam filmjének hősei, ahogy azt a mester fantáziavilágának rajongói el is várják, önálló életre kelt mesehősök, és egy cseppet sem hasonlítanak az egyetemi szemináriumokon kötelező tananyagként tárgyalt klasszikusokra.
Kelendő szolgáltatás az ördögűzés. A magas órabérért praktizáló csodadoktorok és vajákosok manapság is igen keresettek a hiszékenyek és csodavárók körében, de nem volt ez másképp a Napóleoni időkben sem, amikor - Terry Gilliam felnőttmeséje szerint mindenesetre - a franciák által megszállt német falvak lakói is szívesen éltek a hasonló lehetőségekkel. A piac már csak ilyen: ahol ördögűzésre támad igény, ott előbb-utóbb felbukkannak a legjobb ajánlólevelekkel rendelkező szélhámosok, akik a mi mesénkben Jacob és Will névre hallgatnak. Igen-igen, ők azok, az örök-klasszikus Grimm-mesék gyűjtői-szerzői, akik a forgatókönyvírói fantázia jóvoltából szép komótosan belesétálnak a saját Grimm-meséjükbe.
Gilliam filmjének hősei, ahogy azt a mester fantáziavilágának rajongói el is várják, önálló életre kelt mesehősök, és egy cseppet sem hasonlítanak az egyetemi szemináriumokon kötelező tananyagként tárgyalt klasszikusokra. Olyannyira nem, hogy - Gillian szavaival élve - ha a Grimm testvérek valamilyen csoda folytán feltámadnának, és betévednének a filmjére, szinte biztos, hogy nem ismernének magukra. Merthogy a két Grimm-nek e nagyszabású, fantasztikus rémtörténetben nemcsak a saját démonjaikkal, hanem nagyon is valóságos, pontosabban mesés-valóságos boszorkányos erőkkel és szörnyszülöttekkel kell szembenézniük. Miközben pedig saját harcukat vívják, saját történetük megtelik a Grimm-mesék későbbi hőseivel, többek között Piroskával és a Farkassal, Jancsival és Juliskával.
Az ötlet, mármint saját történetük szereplőivé tenni a szerzőket, amúgy korántsem számít újdonságnak, Gilliam-től azonban szerencsére távol áll, hogy túlokoskodja a dolgot, s az agyas filozofálgatás helyett a vérbő tündérmese felé veszi az irányt. Ha kezdetben kicsit döcög is a történet, s a Matt Damon-Heath Ledger-páros is csak nehezen talál magára a pazar díszletek között, lassan mégis sikerül megszokni ezt a csetlő-botló szélhámos-duót és örömmel követjük őket a falusiak gyermekeire vadászó boszorkány elvarázsolt kastélyába. Ha a Grimm el is marad a rendező olyan korábbi klasszikusaitól, mint a Brazil vagy a Halászkirály legendája, már a kezdő képsorokat kísérő feliratba több fantázia szorult, mint a vetélytársak filmjeinek teljes egészébe.
