Ahogy a mozik látottsága egyre inkább csökken - márpedig az utóbbi években másról sem hallani, mint e szomorú tendenciáról - úgy értékelődnek fel egyre jobban azok a bombabiztosnak hitt produkciók, melyekről biztosra vehetők, hogy kánikulában és jégverés esetén, az isten háta mögötti kispiszkosokban és a kiglancolt multiplexekben, Dallasban vagy Budapesten, azaz bárhol és bármikor képesek megtölteni az egyre többször üresen kongó mozitermeket.
Bár az ismert forgatókönyvíró, William Goldman örökérvényű aranyköpése szerint Hollywoodban csak egyvalami biztos, mégpedig az, hogy senki sem tud semmit, A Da Vinci-kód már az első pillanatoktól fogva úgy festett, mint a szabályt erősítő kivétel: egy csak azért is sikerre ítélt film, mely egyszerűen képtelen megbukni. Mindez, példátlan módon, már akkor biztosnak tűnt, amikor még egyetlen kockát sem forgattak le a nagyszabású produkcióból: abban a pillanatban ugyanis, amikor kitudódott, hogy az elmúlt évek legnagyobb - mintegy negyvenmillió példányban elkelt - könyvsikerének filmváltozatában minden idők legsikeresebb filmszínésze, Tom Hanks játssza majd a főszerepet, A Da Vinci-kód című hollywoodi szuperprodukció sorsa megpecsételődött.
Nem ártott persze az sem, hogy a nagyközönség ízlését ugyancsak jól ismerő Ron Howard foglalta el a rendezői széket, és további előnyöket biztosított, hogy a Vatikán folyamatos ellenpropagandája, valamint a regény eredetiségét megkérdőjelező plágiumperek óriási méretű ingyen reklámot biztosítottak a készülő filmnek. Ilyen erős hátszéllel akár néhány üres celluloidtekercset is komoly sikerrel vetíthettek volna a mozik, turpisságokra azonban semmi szükség, a film kész, és bátran állíthatjuk, nem sokban marad el Dan Brown regényének színvonalától.
Howard nem tett csodát, filmje nem ad hozzá sokat a regényhez, de nem is nagyon vesz el belőle. Leginkább talán azt fájlalhatjuk, hogy a rendező túlságosan is hű akart maradni a könyvhöz, ám épp azok a művészet- és kultúrtörténeti magyarázatok, melyek a regény legizgalmasabb pillanatainak bizonyultak, a filmben néha papírízű, az akciót sokszor lelassító szócséplésnek tűnnek. Ezt leszámítva azonban a veterán filmes és csapata egy tisztességes, a 40 millió olvasónak és a Da Vinci-kóddal most ismerkedő millióknak is tetszeni akaró, becsületes szuperprodukciót tett le az asztalra, mellyel a már így is rekordtartónak számító Tom Hanks újabb babérokat arathat. Ha nem is az Oscar-átadón és az Opus Dei összejövetelein, de a mozi-pénztáraknál bizonyosan.
