Luc Besson nem kegyelmez: példaértékű produceri ténykedésének és forgatókönyvírói teherbírásának köszönhetően egyre-másra kerülnek ki a keze alól a kettes és hármas sorszámmal ellátott folytatások, noha már a forrásművekről sem állíthattuk, hogy feltűnő eredetiségükkel tüntettek volna.
A szinte kötelező fanyalgás persze nem vezet sehová: Besson többnyire egyetlen tőmondatban összefoglalható filmjei másfél órás kikapcsolódásra programozott üsd-vágd-nem-apád-mozik, melyek némi európai humort kevernek a jól ismert akciótrendekhez. Ebben a tekintetben A szállító 2. akárcsak két évvel korábbi elődje tökéletesen megfelel a várakozásoknak.
Frank Martin feketeöltönyös, szófukar figurája olyan nagy műgonddal lett felépítve, mint az általa használt sportkocsi műszerfala: némi James Bondos elegancia keveredik benne egy pitbull harciasságával, a Blöffből hozott proli-sárm a házak fölött repkedő képregényhősök mindenhatóságával. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, maga a történet szóra sem érdemes, a lényeg, hogy hősünk minél nyaktörőbb helyzetekben demonstrálhassa rátermettségét, ami a Martint alakító hajdani kickboxer, Jason Statham (Blöff, A ravasz, az agy...) és a harcművészeti koreográfiákért felelős Cory Yuen jóvoltából látványos eredményhez vezet.
A szállító 2. látványfelelősei mind a test-test elleni küzdelmek, mind az autósüldözések színrevitelében túlteljesítették a hollywoodi normát, javukra írandó továbbá, hogy egy pillanatig sem akarnak úgy tenni, mintha filmjüknek bármi köze is lenne a valósághoz. A szállító 2. a légtornászok, harcművészek, pirotechnikusok és trükkmesterek nagycirkusza, ahol a néző egyetlen dolga, hogy megtapsolja a szépen kivitelezett mutatványokat. Ha valamiben, hát a látvány és a hangerő dolgában Besson-t nem érheti elmarasztalás: profi porondmester, aki elsőrangú cirkuszt kreál. Tűzkarikán átugró oroszlánok és labdával zsonglőrködő fókák helyett repülő sportkocsikkal és egyre csak magasodó hullahegyekkel.
