Leonardo DiCaprio és Martin Scorsese nagyon sokáig ugyanabban a cipőben járt: elképesztően sikeres, fontos és jó filmek voltak mögöttük, egy dolgot nem kaptak meg az elismerések közül az Oscar-díjat. DiCaprio esetében a legjobb férfi főszereplőnek, a rendező Scorsese esetében a legjobb filmnek vagy rendezőnek járó díjról van szó természetesen.

Amikor 2002-ben elkezdek együtt dolgozni, akkor biztosra lehetett venni, hogy a dolog vége egy rakás Oscar lesz, ami meg is valósult, Scorsesének kicsit előbb, DiCapriónak kicsit később, ráadásul végül nem is egy Scorsese-filmért kapta. A lényeg viszont az, hogy a nagy Oscar-hajhászásban készítettek egy rakás remek filmet, amik nevetségesen kevés díjat kaptak.

New York bandái (2002)

Nem teljesen véletlen, hogy nem kaptak a közös filmjeik túl sok díjat, Scorsese filmjeire mindig is jellemző volt, hogy van egy sajátos, nagyon erős hangulatuk, amihez sokszor sajátos képi világ vagy vizuális megoldások társulnak. Ez azt eredményezi, hogy ha a film betalál, akkor az egész világ imádja, ha viszont valami miatt nem jön be éppen a közízlésnek az elgondolás, akkor utálat lesz belőle. Ez történt az első közös munkájukkal, a 2002-es New York bandáival is, ami egy elképesztően hosszú, közel 3 órás, részben történelmi eseményeken alapuló film a XIX. század második felének New Yorkjáról és a város uraló piti és kevésbé piti gengszterekről, bandákról. Magyarul nincs sok értelme megnézni, mert a film egyik lényege, hogy a színészek a korabeli szlengeket és akcentusokat használják. Leonardo DiCaprio is nagyszerűt alakít benne, de a filmet igazából a mindig és most is zseniális, Daniel Day-Lewis viszi a hátán. Ha az ember egyszer rá tudja szánni magát a lassú, de izgalmas, véres, de stilizált, gyakorlatilag sárban és szarban játszódó kosztumös filmre, akkor nem fog csalódni. Tíz Oscarra jelölték, egy darabot sem kapott.

Aviátor (2004)

A New York bandái egyértelműen csalódás volt Oscar-tekintetben, mindenki arra számított, hogy a következő közös munkájuk, az Aviator fogja őket csúcsra juttatni. Minden adott volt ahhoz, hogy besöpörjék a nagy triót, vagyis megkapja a film a legjobb filmnek, legjobb rendezőnek és legjobb főszereplőnek járó Oscar-díjakat is. A történet szenzációs és igaz, Howard Hughesról szól, arról a feltalálóról, üzletemberről, producerről, aki a nőknél csak a repülést szerette jobban, és ha ő nem lett volna, akkor sem a filmgyártás, sem a repülés nem lenne olyan, mint ma. A terep ideális volt mind Scorsese, mind DiCaprio számára, nagyívű történet a XX. század közepéből, Scorsese az imádott gondosságával idézhette meg a korszakon, DiCapriónak pedig elképesztően jól áll ennek a korszaknak a stílusa. Ehhez képest némi csalódás volt, hogy a film kapott ugyan öt Oscart, de ezek közül három technikai díj volt, a legjobb látványtervnek, vágásnak és jelmeznek járó díj, ezeken felül a legjobb női mellékszereplő díját csípte meg Cate Blanchett, és a legjobb operatőrnek járó díjat is megkapta a film. A film vágója egyébként Thelma Schoonmaker volt, aki Scorsese összes filmjét vágta, ez volt az első Oscar, amit kapott a pályafutása alatt. Azóta kapott még kettőt.

A Tégla (2006)

Két évvel később megint arról szólt a díjátadó időszak, hogy Scorsese és DiCaprio végre kapnak-e Oscart. Ez A Tégla című filmmel, ami a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek című film kvázi remake-je össze is jött Scorsesének. Szokásához híven remek érzékkel építette fel azt a világot, amiben a film játszódik. Ezúttal Boston a helyszín, a téma pedig az ír maffia és a rendőrség közötti harc, ahol mindkét félnek vannak a másikhoz beépült kémei. A Tégla egy csavaros, nagyon jó tempójú, nagyon profin összerakott film, de valószínűleg nem ez Scorsese legjobb filmje. Azért viszont mindenképpen emlékezetes marad majd, hogy ezért kapta meg a rendező a legjobb rendezőnek járó elismerést, arról nem is beszélve, hogy gigaslágert csinált az ír punkot játszó Dropkick Murphys egyik nagyszerű számából. Érdekesmód DiCapriót ezért a filmért még csak nem is jelölték Oscarra.

Viharsziget (2010)

A következő közös filmjükre négy évet kellett várni, és mind közül ez kapta a legkevesebb díjat annak ellenére, hogy igazi közönségsiker lett. Még csak Oscarra sem jelölték, pedig ismét egy remek filmről van szó. Mark Ruffalo és Leonardo DiCaprio is nagyot alakít a filmben, ami egy misztikus, szövevényes nyomozásról szól egy elmegyógyintézetnek otthont adó szigeten. A filmben elég sok a csavar, meg az egyszer elsüthető poén, ezért nem is árulnánk el róla többet, ha még nem láttad. Scorsese a szokásaival ellentétben ezúttal nem harsány világot teremtett, hanem nagyon nyomasztó, klasszikus elmegyógyintézetes klisékből építkezőt, ami úgy látszik nem mindenkinek jött be. Ráadásul a film nem fejti meg saját magát, a nézőre bízza az értelmezést, ez szintén szokatlan volt Scorsesétől.

A Wall Street farkasa (2013)

Igaz történet, ellenszenves, de nagyon érdekes főszereplő, nagyvilági élet, Scorsese megint megtalálta magának azt a homokozót, amiben igazán otthonosan mozog. A Wall Street farkasában DiCaprio pedig akkorát alakított mindemellé a hatalommániás, drogos és nőcsábász bróker szerepében, hogy az egész világ arra számított, na most aztán tényleg meglesz a tuti az Oscaron: legjobb film, legjobb színész, legjobb rendező. Ehhez képest mi történt? A filmet összesen 5 kategóriában jelölték Oscarra, és egy darabot sem kapott. DiCaprio végül tavaly megkapta a hőn áhitott elismerést a Visszatérőért, pedig annak a legerősebb jeleneteit már a Wall Street farkasában is előadta, csak egészen más környezetben.

Egyelőre ez az öt közös filmjük van, de készülőben van a hatodik, ami talán meghozhatja a nagy, közös sikert, amikor mindkettejüket egyszerre ismerik el a legnevesebb filmes díjjal. Egy sorozatgyilkosról szóló igaz történet lesz a következő közös filmjük, arról a H. H. Holmesról szól majd, aki a világ egyik első sorozatgyilkosa volt a XIX. század végén, és aki Chicagóban csak azért épített egy hotelt, hogy odavigye megölni az áldozatait a chicagói világkiállítás idején. Nagyon ígéretes alapanyag.