Lenyűgöző látvány és kiüresedett történet vár a nézőkre ebben az egész estés rajzfilmben. Digitálisan felpörgetett képek bizonyítják, hogy Walt Disney szellemét már csak gépek tartják életben!
A rajzfilm az átlagos kultúrafogyasztó agyában menthetetlenül összekapcsolódott a mesével, holmi tündérekkel, királylányokkal, és mindenféle beszélő és szteppelő állattal. Ez a tévképzet leginkább Walt Disney áldásos működésének mellékhatása, aki közel száz ilyen egész estés rajzfilmet szabadított a nyugati világra, amivel szinte monopóliumot szerzett magának ebben a művészeti ágban és piaci szektorban.
A klasszikus mese örök törvényei, hihetetlen látvány, és lágy, nyúlós dallamok jellemezték ezt a kézzel festett világot, ami most a digitális technika előretörése következtében pusztul és enyészik. A Disney stúdió mesefilmjeinek igazi varázsát ugyanis azok a döbbenetes képek adták, amelyek a fantázia legeldugottabb vidékeire kalauzolták el az önfeledten, tátott szájjal bámuló nézőket. Ezek a rajzfilmek olyan látvánnyal ajándékozták meg a moziban ülőket, amit a valódi, hús-vér filmek egészen mostanáig nem adhattak. A digitális effektek segítségével mára azonban a hollywoodi sztárok is behatoltak a képzelet világába, így félő, hogy a jó öreg Mickey egér állás nélkül marad.
A Disney stúdió először a számítógépes grafika alkalmazásával próbálta menteni patinás hírnevét, de a Jurassic Park virtuális szörnyei vagy a Baljós Árnyak számítógéppel generált fantomhadserege után nyilvánvalóvá vált, hogy gyökeresen új stratégiára van szükség, ezért a Disney új rajzfilmjeivel már az idősebb generációk felé kacsingat.
Az Atlantisz című egész estés rajzfilm is ennek az útkeresésnek az eredménye, de félmegoldásaival és félénk próbálkozásaival csak tovább tépázza a stúdió már amúgy is kókadó babérjait. A húszas évek képregényeit és plakátjait idéző karakterek, az ősi azték és kínai építészet jellegzetességeiből számítógéppel kikevert lenyűgöző atlantiszi helyszínek ugyan egy-egy pillanatra felidézik a klasszikus Disney-filmek rég letűnt aranykorát, de a durván összefércelt történet tanácstalanságról és ötlettelenségről árulkodik.
Ebben a mesében már nyoma sincs a jó és a gonosz elemi harcának, a világot irányító kristálytiszta erők küzdelmének, már csak folyton változó karakterekkel és felületes emberi érzelmekkel találkozhatunk. Ez a posztmodern bizonytalanság azonban idegen marad a történettől, mely ezúttal is a megszokott klisékből építkezik, így a tündérmeséktől megcsömörlött felnőtteknek legfeljebb annyi izgalmat ad, mint az Elveszett ereklyék fosztogatói című televíziós rettenet.
Ez a furcsa cselekményvezetés azonban elveszi a gyerekektől a mesék mértani pontosságú világát, ráadásul a szerethető figuráktól is megfosztja őket. Ebben a történetben ugyanis egyetlen olyan jellegzetes hős sincs, akit Happymeal menübe tuszkolva lehetne árulni, hiszen a karakterek szürkék és szánalmasan földhöz ragadtak.
Ezzel a filmmel a Disney-stúdió egészen a videotékák legalsó polcáig zuhant, ahol eddig csak ismeretlen távol-keleti alkotók munkái sorakoztak. Ebből a mélységből pedig csak akkor lesz képes felkapaszkodni, ha felfedezi magának a rajzfilmben rejlő új lehetőségeket, és kényelmes félmegoldások helyett gyökeres újításokra szánja rá magát.
