Jajj. Hajajj. Ki gondolta volna, hogy Peter Jackson el tudja rontani? Egy olyan rendező, akinek a Gyűrűk Ura-trilógiáját még azok is (többnyire) szerették, akik a könyvet bibliaként forgatták, aki a sokkal kevésbé mozgalmas Hobbit első részével is sikert aratott, aki milliókkal szerettette meg Tolkien világát – bizony, most messzire elrúgja a pöttyöst. Bejöttek a félelmek, hogy egy rövidke mesét három darab háromórás filmre széthúzni agyament ötlet.

A rendező eddigi Tolkien-filmjei közül a Smaug pusztasága áll legtávolabb az alapul szolgáló könyvtől – és (ettől, vagy ezzel párhuzamosan, az ok-okozati viszonyt lehet vitatni) elveszti minden varázsát. A Hobbit (mármint a könyv) egy mese. Egy kedves, tréfás történet egy kalandról, ami egy kalandozásra alapvetően alkalmatlan személlyel esik meg. Van benne jó sztori, persze, meg sárkány, meg kincs, meg harcos törpök, de nem hatalmas, világrengető horderejű ütközetek adják az alaphangot, hanem általában sokkal kisebb léptékű akadályok, amiket furfanggal, jóbarátok segítségével vagy azzal a bizonyos varázslatos gyűrűvel oldanak meg a kalandozócsapat tagjai.

Éppen ezért roppantul furcsa és elszomorító, hogy az eredeti mese legjobb részei bele sem kerültek a filmváltozatba. Akciókban, fordulatokban, érdekes eseményekben amúgy sem bővelkedik a sztori, kifejezetten jó lett volna tehát felhasználni azt, ami mégis van benne: erre például Beorn zseniálisan megírt jelenete épp csak jelzésértékűen van felcsapva a vászonra. A csapat apránkénti felvezetése, a bőreváltó bizalmatlansága, amit ügyesen változtatnak kíváncsisággá majd segítőkészséggé Gandalfék – ez rendesen megcsinálva a filmben méltó párja lehetett volna az első rész hasonlóan vicces-hangulatos jelenetének, a törpök tányérdobálós-rendrakós akciójának. Ráadásul annak, aki nem látta az első részt, kiváló összefoglalót nyújthatott volna.

Ugyanígy borzasztóan hiányos a Bakacsinerdő – a folyón átkelős szituáció miért maradt ki? Egyszerre mutatná meg a csapat ügyességét és ügyetlenségét is, kellemes felüdülést jelentene az egyhangú orkölős jelenetek között egy másfajta kihívás – de nem, teljességgel kimarad. A könyvben Bilbó szellemesen csúfolódik és kergetőzik a pókokkal, hogy kiszabadítsa barátait – helyette tömény kardozós akciót kapunk. Ja, kell is az, úgyis olyan kevés akad belőle a filmváltozatban…

Ez a baj az egésszel: a készítők egyféleképpen tudják megoldani az izgalmakat, fenntartani a feszültséget: jöjjenek az orkok! Meg, najó, egyszer a pókok. De egyébként minden öt percre, amin halad előre a történet, jut negyedóra hiperlátványos ork-kaszabolás. Ettől kéne izgalmasnak lennie… Hát, ez siralmas.

Ehhez hozzájön, hogy a történet (nyilván, mert egy rövidke mese középső része, in medias res) nem kerek – hanem egy nyúlfarknyi egyenes, ami a semmiből kezdődik és a semmibe tart. Cserébe ki van csicsázva rengeteg akciójelenettel.

Egyszóval minden egyedi ötlet, ami ízt adott a Hobbitnak, ki lett gyomlálva belőle, pótlékként pedig műízű, „már a könyökünkön jön ki” kaszabolást kapunk, meg olyan tucat-dramaturgiai eszközöket, mint egy teljesen felesleges szerelmi szál, meg a versenyfutás az idővel – amiknek semmi köze az eredetileg komótosan, törp- vagy hobbitléptekkel haladó meséhez.

Félreértés ne essék: világos, hogy egy filmnek mozgalmasabbnak kell lennie, mint egy írott történetnek. Éppen ezért az előző rész kapcsán sem volt (khm, nagyobb) kifogásom a betoldott eksönök ellen. De itt arról van szó, hogy egy jól működő, sok szempontból különleges, egyedi dramaturgiai szerkezet elemeit cserélték le ezerszer látott, unalmas tucat-eszközökre. Ez a sablonhalmaz már cseppet sem tolkieni – ennyi erővel bármilyen más, közepesen rossz fantasyfilmet nézhetnénk, vagy tolhatnánk valami sárkányos tematikájú játékot a számítógépünkön-konzolunkon.

Mert hát a lényeg a sárkány. Azt a részt vártuk, az a csúcspont, amikor a hobbit találkozik az óriási, tűzokádó, csodálatos lénnyel – és ez a könyvben és a filmben is nagyszerű jelenet. És itt – az elején legalábbis – megint ráismer az ember Tolkien fantáziájára, szavaira, humorára. De aztán Peter Jacksonon megint erőt vesz a megalomániája – és a törpék megjelenésével a földmélyi királyságban megint megindul végeláthatatlan akciófolyam. Érthető: ha már egyszer felépítették CGI-ből azt a gyönyörű földalatti törpekirályságot, eszükbe sem jut otthagyni, hanem minden egyes látványcseppet kifacsarnak belőle (és közben persze apró kő- és fémszilánkokra zúzzák, amit lehet.

Nem akarom én elvitatni a Smaug pusztasága érdemeit – azok is vannak számosan. Sárkányok. Tündék. Harcok. Szép Új-zélandi tájak. Meg az a csomó szép dolog, amit Peter Jackson át tudott vinni az eddigi filmjeibe Tolkientől. Igaz, pont ez utóbbiaktól távolodik el – benne vannak ugyan, de immár hangsúlyosan csak díszletként – de aki nem Tolkien-fan, az ezt úgysem fogja zavarni. És végül is, igaza van annak, akit ez nem zavar – ha ettől eltekintünk nem is olyan rossz film ez a sárkányos-kardosak között. Csak olyan átlagos.

Anyagi szempontból egyébként óriási szerencse, hogy aki látta az első részt, az mindenképp meg fogja nézni ezt is. Mert aki arról lemaradt, annak fölösleges is próbálkozni: nem fogja érteni. Aki meg igazán geek, az meg jajgat majd, hogy megszentségtelenítették a művet. Ez a két csoport még azt is megfontolja majd, hogy jövőre, a harmadik rész bemutatásakor tiszteletét tegye-e a mozikban.

Az igazi célközönség viszont az, aki látta az első részt, és halálra unta magát a törpök vacsorás-énekes jeleneténél. Azoknak, akik szerint az ilyesmi sallangok csak fölösleges, unalmas kitérők voltak az első részben, amik csak vontatottá tették azt, nagyon be fog jönni a Smaug pusztasága. De én személy szerint remélem, hogy ők lesznek kisebbségben, és a lázongó hangokat hallva PJ úgy vágja majd össze a befejezést, hogy inkább az első rész szellemiségét vigye tovább…