Superman (újra) visszatért! Igen, elhagyta a piros alsót, de ennél sokkal fontosabb újítások is akadnak. Majdnem hét évvel Bryan Singer felemásra sikerült feltámasztási kísérlete után a Warner stúdió elérkezettnek látta az időt, hogy még egy esélyt adjon az egyik legnépszerűbb szuperhősnek.
Döntésükben nyilván szerepet játszott, hogy az acélember idén ünnepli 75. évfordulóját, kár lett volna a kerek jubileumot veszni hagyni, vagy, ha úgy tetszik, nem meglovagolni. Nyilván a Bosszúállók óriási, már-már indokolatlanul nagy sikere is a szemük előtt lebegett, a konkurenciától mégsem szabad csak úgy lemaradni. Biztos az sem volt hátrány, hogy az utóbbi évek legnépszerűbb és legfelkapottabb rendezője, a sötét lovag trilógiájával hatalmasat robbantó Christopher Nolan magára vállalta a produceri feladatokat. Szépen lassan pedig kiválasztásra került a rendező-író páros is Zack Snyder (300, Watchmen) és David S. Goyer (Dark City, Batman Begins) személyében. Nolanhez hasonlóan mindketten rendelkeztek már képregényfilmes tapasztalattal, még ha tehetségükről meg is oszlanak a vélemények. Ezt a vitát mellesleg Az acélember sem fogja eldönteni, de az vitathatatlan, hogy egy rutinos csapat állt össze a legújabb Superman film elkészítéséhez.
Tapasztalat ide vagy oda, ha belegondolunk, korántsem volt kockázatmentes vállalkozás az elpusztíthatatlan szuperhős újra-feltámasztása. Felmerül(het) ugyanis a kérdés, hogy szüksége van-e a világnak 2013-ban Supermanre? Vagyis egy nagyra nőtt kiscserkészre, aki soha nem hazudik, minden élőlény sorsát a szívén viseli, mindig ott terem, ha szükség van rá, mindenkit megment, a legkisebb bűneseteket is megelőzi, és ráadásul mindig győz is. A válasz, azt hiszem, nem. Ebben a formában legalábbis valószínűleg nem. Hogy egy példával is szemléltessem, az acélemberrel szemben Batman maximum akkor hozna le egy fennragadt macskát a fáról, ha a macskanőről lenne szó.
Superman tökéletessége komolyan megnehezíti a nézői azonosulást. A képregények erre egyébként már egy ideje reflektálgatnak, talán elég, ha csak Frank Miller The Dark Knight Returns, Mark Waid Kingdom Come, és Joe Kelly What’s So Funny about Truth, Justice & the American Way? című történeteit említem, de a klasszikus image persze nem kopik ki a köztudatból. A 2006-os Bryan Singer film is ezekből a panelekből építkezett, és bár a Superman visszatér szándékoltan nosztalgikus hangvételű volt, a film sikertelensége talán jelez valamit ezen ideálok idejemúltságáról. Egy mondat erejéig kitérnék arra, hogy a jelenség nem egyedülálló, a Marvel táborában Amerika kapitány hasonló problémával küzd, amit tavaly előtti filmje is szemléltet.
A közönségnek (a film dramaturgiájáról nem is beszélve) vívódó, konfliktált hősökre van szüksége, és 2013-ban már nehéz lenyelni az iróniamentes hurráoptimizmust is. Hogy mindig minden megoldható. Erre Nolan, Snyder és Goyer is ráérezhettek, mert más irányba mennek el a korábbi filmekhez képest, ahol csak lehet eltávolítják Az acélembert Richard Donner és Bryan Singer Supermanjeitől. Már a filmek alaphangulata is teljesen különbözik. A pátosz ugyan megmarad, ezzel az előző rendezők sem bántak szűkmarkúan, de az új feldolgozásba sokkal kevesebb humort erőltetett bele a trió. Messze nem olyan könnyed, mint a korábbi filmek. Az acélemberben minden teljesen komoly. Csupa magasztos témát érint a film, több-kevesebb sikerrel. Szó lesz szabad választásról, példaképekről, örökségről, háborúról és békéről, morálról. Hogy ne menjek messze példáért, a témához való hozzáállásában Nolan Batman filmjeihez hasonlít, és ahogy azt előre gondoltam, beleilleszkedik a DC képregényfilmjeinek komolyabb-komorabb vonulatába.
Az új csapat persze előröl kezdi a mesét, újra megcsodálhatjuk Krypton pusztulását, Kal-El (Henry Cavill) megmenekülését és Zod tábornok (Michael Shannon) száműzetését. Ez a Krypton azonban már nem kristálypalotákból és világító ruhás lakosokból álló, csillogó bolygó. Nem rontom el az élményt azzal, hogy elmondom, de annyit elárulok, hogy látszik rajta az átgondoltság, és hogy a készítők tényleg ismerik ezt a világot. Értjük a társadalom felépítését, a technológiát, ki vannak találva annyira a szabályok, hogy elhiggyük, ez a bolygó és ez a faj a film logikáján belül létezhet. Aztán fiatalemberként találkozunk újra az utolsó kryptoni fiúval, egyik helyről a másikra vándorolva, örökségét és saját helyét keresve az emberek világában. Csakhogy utóbbi nála nem olyan egyszerű kérdés, döntése ugyanis meghatározza a Föld további sorsát.
Superman képességeit is igyekszik a film tudományosan, a Krypton és a Föld, valamint lakóik fiziológiája közötti eltérésekből levezetni, hogy ne kelljen adottnak vennünk őket. Persze már 1978-ban, Donnertől is kaptunk rá némi magyarázatot, de Goyer sokkal akkurátusabb, és ezúttal dramaturgiai jelentőséget is kapnak ezek az eltérések. Nem biztos, hogy mindenki tetszését elnyeri, hogy (többé-kevésbé) minden meg van magyarázva, és így kevesebb szerep jut a fantáziájának vagy a hitének, de bennem azt a benyomást keltette, hogy a készítők gondolkodtak, és tudják, miről beszélnek, így üdvösnek véltem a változtatásokat.
A karakter is óvatosan átgyúrásra kerül Az acélemberben. Jól ráéreztek, hogy mennyit kell visszavenniük, hogy hitelesebbnek érezzük, esetleg közelebb magunkhoz, és ne a fejünket fogjuk naiv jóságán. Superman ugyan még mindig az igazságot (truth, justice) képviseli, és egy ideált, amire az emberek törekedhetnek, de már nem hiperbolikusan túlzott módon. Az american wayt szerencsére megtartották a film epilógusára. Egy jószándékú, a világban betöltendő helyét kereső figurát csináltak belőle, és ennyi "lefokozás" elég is. Clark habókos ügyetlenségének szintén nincs nyoma a film komolyságából kifolyólag. A kryptoni múlttal való szembenézés és az énkeresés elveszik az időt a komédiától.
A humor még csak koncepció kérdése, a nagy önkeresésnek azonban a szerelmi szál is kárát látja. Míg a korábbi filmekben ez legalább olyan fontos volt, mint a gonosz semlegesítése, Snyder filmje bejáratott sablonokból veti oda nekünk. Értjük, de nem érezzük. Rontja a helyzetet, hogy valami nem működik Superman és Lois, vagyis inkább Henry Cavill és Amy Adams között. A Halhatatlanokból már sejthettük, hogy Cavill minimum megfelelő Superman lesz (bár erről olvastam már homlokegyenest eltérő véleményt is), Amy Adams is remek, akár a Kételyt, akár a Fightert vagy a Mastert nézzük, de Az acélemberben együtt érdektelenek. Tehát ez a forgatókönyv és a nehezen definiálható kémia együttes baklövése.
A vizuális stílus is teljes elszakadást jelent a Superman-filmek örökségétől. Donner egy idealizált világba helyezte a történetet, meseszerű, festőien hibátlan tájakra és helyszínekre, már-már bántóan tökéletes, lágyított (mondjuk ki, hatásvadász) képek és kompozíciók peregtek a szemünk előtt. Singer ezt a stílust vitte tovább, lágy képekkel és meleg színekkel dolgozott, Zack Snyder pedig merész húzással kézikamerával vette fel az egész filmet, kemény megvilágítást és hideg színeket használva. Az acélember már nem egy idealizált világban játszódik, ahogy Superman sem annyira idealizált már. Aggodalomra semmi ok, jól áll a filmnek – hacsak nem utasítjuk el elvből a kézikamerát. Singer vizuálisan játékosabb, Snyder viszont zsigeribb hatást gyakorol. Ide csak olyan közhelyet tudok mondani, hogy jobban belehelyez a film világába, közelebb hozza a figurákat és ezzel a trükkel az akciót is intenzívebben éljük át. Szuperhős-filmnél ilyet nem nagyon láthattunk eddig, talán csak a Chronicle – Az erő krónikája vállalta a végig kézikamerát. A nagy kiállítású, drága szuperhős-film általános felfogásától messze áll ez a stílus.
És nem is akármilyen akciót élhetünk át! Az acélember legnagyobb erőssége ugyanis ezekben a jelenetekben rejlik. Mikor a kryptoniak egymásnak feszülnek, mintha istenek csapnának össze a Földön. Semmi nem tudja megállítani őket, elképesztő pusztítást visznek véghez, haragjukban egész városrészeket tesznek a földdel egyenlővé. Az ámulás garantált. Simán kenterbe veri az alig két hónapja debütált Vasember 3 legjobb pillanatait, de még Gotham ostromát is a A sötét lovag – Felemelkedésből.
Legnagyobb gyengéje pedig, hogy a látvány mellett a tartalom nincs ilyen magas színvonalon. Egyrészt kötéltáncot jár a komolysággal, és néha bizony megcsúszik, szándékolatlan mosolygást eredményezve, másrészt pedig fontos, kifejtésre érdemes gondolatok sikkadnak el ütésváltások között/miatt. Mindez különösen a film második felére igaz, de ha igazságosak akarunk lenni, már az első mozifilm óta kísérti a sorozatot. A moralitásról és amoralitásról szóló leckét például két mondatban, két levegővétel között kapja Superman, mielőtt újra egymásnak esnének ellenfelével. Vannak logikai buktatói, következetlenségei is a forgatókönyvnek, de ezeket a spoilermentesség jegyében csak jelezném, és nem részletezném.
A Vasember 3-at biztonsági játéknak neveztem áprilisban. Az acélembert saját műfaján belül azért tartom többre, mert nagyobb volt a kockázat és bátrabbak voltak a készítők, attól függetlenül, hogy azért nem tudtak annyit fogni, mint amennyit markoltak. Amit lehetett aktualizáltak és lecseréltek, leszámoltak a meseszerű idealizálással, hogy megalkossák a saját szuperemberüket. Mindehhez fantasztikus akciót és állejtő látványvilágot varázsoltak nekünk. Snyder acélembere semmivel sem rosszabb, mint elődei, kicsit még jobb is, csak éleset vált. A világnak 2013-ban ilyen Supermanre van szüksége. Vagyis majdnem.
Értékelés: 7/10
