A Felhőatlasz mese, remek példány, lenyűgöző példány. Ámulatba ejtő részletekig kidolgozott darab. Meg fogod nézni másodszor, és ott fog járni az eszedben egész nap. Csak be ne ülj egy szinkronos vetítésre.
A Felhőatlasz Lana és Andy Wachowski (Mátrix) és Tom Tykwer (Parfüm, A lé meg a Lola) ambiciózus vállalkozása. Az óriási kísérlet, minden idők egyik legdrágább független filmje négy éven át készült európai-amerikai együttműködésben. David Mitchell nagysikerű regényének adaptációjaként hat külön történetszálat és valamennyiben visszatérő szereplőket mozgat évszázadokkal eltérő korokban.
A három rendező ambíciója révbe ért, a film lenyűgöző lett. Nem csak a mérete miatt, bár az sem mindennapi, hanem a kidolgozottság, a vizualitás, az összefonódó szálak öröme és a mese őszintesége miatt is. Nézd a cselekményt: erőfeszítés nélkül vezeti egymásba a történeteket és radikálisan eltérő hangulatú szálakat mozgat zökkenő nélkül. (A hat sztori másképpen is előnyére válik a filmnek: néha közelíteni látszik annak a veszélye, hogy egy jelenet befullad, de ilyenkor a film egyszerűen síkot vált, és már ott sem vagy.) Nézd a látványt: a film nem csak nagyon szépen fényképezett, hanem egyenesen zseniális a díszlet, kosztümök és makeup terén; a színészek különböző korú és fajtájú (és olykor nemű) karaktereket alakítanak a hat sztoriban, és szinte hihetetlen, micsoda munkát végeztek velük. A stáblista alatt igen szórakoztató felismerni az egyes szerepeket. Maguk a színészek pedig – Tom Hanks, Hugo Weaving, Halle Berry, Susan Sarandon, Hugh Grant, Doona Bae – úgyszintén igen jók. És nézd a zenét. Micsoda zene!
A Felhőatlasz persze nem hibátlan. Túl sok szereplőt mozgat ahhoz, hogy érzelmileg fontossá váljon a sorsuk, nincs idő megismerni őket. Az egyes sztorik gyakran fejlődnek sablonossá; az a gyanúm, önállóan egyik se lenne kiemelkedő film. A legnagyobb hiba pedig a magyar szinkron; elhiszem, hogy nagynevű hazai színészek a tudásuk javát beleadták, de az ő egyéni teljesítményük nem segít azon, hogy a magyar hang, mint általában, színpadias, idegen a film hangulatától és durván tönkreteszi a jeleneteket. Ne nézd meg szinkronnal. Ne nézd meg szinkronnal!
Ezek után: mi legyen akkor a Felhőatlasszal?
Néhány barátom meg volt győződve az előzetes alapján, hogy a Felhőatlasz egy gigantikus blöff (mint ahogyan én meg voltam győződve arról, hogy remek lesz): hogy mélynek látszik, pedig sekély, mesterségesen komplikálja magát, pedig valójában egyszerű. Ezt a felfogást nevezem Avatar-szindrómának.
Az Avatar- (és Felhőatlasz-) szindróma elutasítja a mesésen egyszerű történet létjogosultságát egy komoly filmben és méltóságán alulinak tartja a hatáskeltő manipulációt. "Túl egyszerű. Szemfényvesztés." Régen talán Iliász-szindrómának nevezték volna. Pedig a hatáskeltés minden műben jelen van, csak kifinomultság kérdése, hogy tolakodónak érezzük-e – a mese pedig mindaddig jogos, amíg őszinte marad. Innentől a kérdés a néző ízlésének és lelki alkatának kérdésévé válik: valaki szeret Avatart és Felhőatlaszt nézni, másvalaki pedig nem.
A Felhőatlasz mese. És őszinte. Ki is mondják: egy öregember kezdi a tűz mellett. Engedtessék meg, hogy meséljenek nekem.
