Mi lenne, ha feltámasztanánk a filmszkeccs műfaját: rövid, kerek történeteket egy moziban? - gondolta Rózsa János producer, hiszen az "egyet fizet, hármat kap" marketingötletként is nyerő. Így született a Szeressük egymást, gyerekek! című film, a három mester, Sándor Pál, Makk Károly és Jancsó Miklós közös alkotása. Három tökéletesen különböző világ, mese és filmnyelv, és mégis mind a három ugyanarról "szól": az elviselhetetlen jelenről, a pokolról, amit jókedvünkben Pestnek becézünk, s arról, hogy nincs más lehetőségünk, csak egy csipetnyi humorral, iróniával egérutat nyerni a túléléshez.
De menjünk sorba. Sándor Pál Ég a város, ég a ház is című abszurdjában ismét a "csapattal" találkozunk, Garas Dezső az apa, Kern András a tikkes fiú, Temessy Hédy a mama és Eszenyi Enikő egy lány. Az idő pedig a világvége. Metaforikusan persze. De bármily rémes is a csőlakók, a hajléktalanok, a dilisek élete, alig tér el a normálisokétól. Legfeljebb itt betű szerint értendő a kenyérharc (egy karéjon marakodnak). És mindenki ellenük van, még a mozdonyvezető is azt ordítja a feléjük száguldó négyhuszonnégyesből, hogy "még mindig éltek, patkányok?" Hát ezért kell felgyújtani ezt a kéglit, ezt a várost, és elmenni, vissza sem nézve. De nem bírják ki, mert nem lehet csak úgy lelépni: visszanéznek. És szoborrá válnak. Valamelyik főúton kerülgeti őket a színes kocsiáradat.
Végre egy művészfilm, ahol nincs lila köd, és nem rágják szájba Heideggert, de azért mégis több rétege van a mesének. Vagy csak álmodunk - igaz, rosszakat, de a mai időkben már az is nagy szó, hogy még vannak álmaink. (Forgatókönyv: Sándor Pál és Tóth Zsuzsa.) Eszenyi és Kern az élet maradék reményeit teregetik ki a nyomortanyán, mégis ez a pesszimista, tökéletesen időszerűtlen, fekete-fehér film adja vissza a nézőnek a reményt az élethez. Például mikor Garas nekivetkőzik a Dunának, majd meggondolja magát, és egy nemzetközi karjellel vágja haza a város minden ellendrukkerét... Rég láttuk Sándor Pál legendáriumát, azóta hűvösebb, kíméletlenebb lett, és ezúttal nem színes, hanem mint egy ősfilmlelet, talányokat súg a jövőről/jelenről. Lebilincselően.
Makk bájos-véres meséje (A magyar pizza) is a nyomorultak világába vezet: hajléktalanok csinálják a balhét. Benkő Gyula prof, aki ide jutott. Jólelkű, kulturált ember, akiből kényszerterrorista lesz: Eperjes kiszúrja, hová viszik a pizzát, és a jó arcú Benkőt ráveszi, csöngessen be, aztán ő következik egy parabellummal - enni akar. Benkőnek meg kell kötöznie a családtagokat - amit a spárgával, bemutatkozással, ügyetlen, bocsánat-hogy-élek gesztusaival csinál, az felejthetetlen. Kár, hogy az abszurdhoz közelítő szomorú-mulatságos kaland tömeggyilkosságba torkollik - igaz, a túlzás tudatos része a mesének, de talán a befejezést jobban el kellett volna emelni a realitástól. Mégis, itt végre mesélnek és játszanak: otthon vagyunk.
A záródarabot (A nagy agyhalál) Jancsó Miklós írta és rendezte. Ebben a szkeccsben (a New York-palota romjai között botorkálunk) az összes Jancsó-motívum felvonul. Van itt minden: repülő nő, orosz katonatiszt, revolver, képernyőn a jövő, rendőrtiszt, népdal, meztelen csaj. Jancsó eleresztette magát és a legtöbbet kínálta fel, amit egy művész tehet: önmaga paródiáját. Látjátok, ezekkel az eszközökkel dolgoztam, lettem világhírű, s mára mindez nem kell senkinek. Sebaj. A világot ledaráló diliházban elfér a diliház paródiája. Nagy gesztus, ráadásul formailag is tökéletesen egybefogott, csak éppen mindennek negatív értelme van. És persze az egész végtelenül szomorú: hát ez lett a nagyralátó reményeinkből...
Ami az egész filmet igazán feldobja, az a színészi munka tökéletessége: itt mintha mindenki az életéért játszana, minden tónus és gesztus hibátlan. Jancsónál például Hernádi Judit, Cserhalmi György és Iglódi István csomagolja egymásba felsőfokon az iróniát, öngúnyt és a világ elátkozását.
Így lesz az egésznek, a három mesternovellának szabadító hatása. Úgy látszik, mégis van remény.
