A Gravitáció mestermű. Az első és talán az utolsó ebben az évben, az első az IMAX 3D filmek történetében, és valószínűleg sokáig az utolsó is. Az első igazi mérföldfő Alfonso Cuarón életében, és talán a legjobb alakítás Sandra Bullock karrierjében. Csupa szuperlatívusz, de nem hirtelen felindulásból: napokkal a megtekintés után is így látom.
Öt napig érleltem, hagytam, hadd mozgolódjon bennem a film. Vártam, hátha erejét veszti, hátha csak egy nagyot szóló tűzijáték, amely a fülsiketítő hatás után szertefoszlik a sötétségben. Sokan emlékszünk alkotásokra, amelyeknek elsőre majdnem bedőltünk, aztán értetlenül csóváltuk a fejünket, hogy mit ódázott erről mindenki. Ám a Gravitáció újra és újra felidéződik bennem: reggel, napközben véletlenül, sötétben, világosban. És nemcsak képekre emlékszem − itt lebegnek a szemem előtt −, hanem elsősorban az „emberi vonulatra”, a film végtelen humanizmusára.
Kép, hang, zene, ember: minden megtalálta a helyét ebben a tökéletes arányú alkotásban. Egy olyan rendező ragadta meg a technika nyújtotta lehetőségeket, aki minden eddigi filmjében igényes elbeszélésre törekedett, és ezúttal is azt kutatta, hogyan vonható be a néző a történetbe a lehető leginkább. Alfonso Cuarón már a Harry Potter harmadik részében is megmutatta, hogy a kétdimenziós főszereplők ellenére lehet értékelhető mozit faragni sok remek képi megoldással, bátor látvánnyal. Az ember gyermeke arról tanúskodott, hogy a rendező a hosszú felvételek mesterévé vált, és az emberi drámát hatásosan tudja ötvözni a bravúros akciójelenetekkel.
A Gravitáció pedig már azt bizonyítja, hogy Cuarón korunk egyik legnagyobb mozimágusa. A technikai fogások ugyanis itt nem öncélú elkápráztatásra szolgálnak, nem a történet hiányosságait igyekeznek pótolni, hanem annak részét képezik. A hosszú kameramenetek a végtelen űrben, a számos izgalmas szubjektív nézőpont és a 3D egyvelege nem „hozzátesz” a történethez, hanem annak színpadául szolgál. Ezzel nem mondom azt, hogy a tévé előtt ülve nem működik majd az alkotás – nagyon is fog –, inkább arra utalok, hogy ezt a „színielőadást” a saját „színterében”, vagyis az IMAX és 3D mozikban érdemes megtekinteni.
Amit ekkor látunk ugyanis, az valóban káprázatos. Soha nem volt még ilyen közel hozzánk az űr végtelen, nyomasztó és fenséges élménye a mozivásznon, Filmen soha nem volt ilyen csodálatos, élő, vonzó, szerethető bolygónk látványa. E két erőtér közé illeszkedik az ember, aki mindig többre, magasabbra, messzebbre vágyik. És amikor elveszti a kontrollt sok ezer kilométerre a Föld felszínétől, amikor nincs kapaszkodó, csak pörgés, lebegés és távolodás, egy egészen egyszerű, őszinte, archetipikus dráma veszi kezdetét. A semmiben, ahol nincs levegő, nem terjed a hang, és mínusz 270 fok uralkodik, Cuarón a legmélyebb empátiával adagolja mindazt, amiért az ember visszavágyik a Földre, amiért érdemes élni.
Cuarón egy nőt és egy férfit küld az űrbe, hogy ott egy baleset következtében elveszítsék emberi kapaszkodóikat: az űrállomást, az oxigént, az üzemanyagot. Szereplői másfél órán át lebegnek, reménykednek a súlytalanság állapotában. A színészek, akik gyakorlatilag egy kamaradarabban játszanak, jól veszik az egyre nehezebb akadályokat. George Clooney olyan megnyugtatóan és méltósággal játssza a veterán űrhajóst, hogy mellette egy Alien-támadás is csak esti szúnyogirtásnak tűnne. Nyugalmat sugároz, és elhisszük neki, hogy évek óta az űrben sétafikál egy szkafanderben. Sandra Bullock, a dráma abszolút főszereplője pedig olyan hétköznapi és természetes, amilyennek eddig soha nem láttuk. A kamera centikre megközelíti az arcát, de sehol egy hamis mosoly, túljátszott gesztus. Nem jut eszünkbe, hogy ő volt annó a szépségkirálynő, vagy ő a pasizós, vicces csajszi az utóbbi idők vígjátékaiból. Ha nem kapta volna meg jóval gyengébb alakításáért azt a bizonyos aranyszobrot, nagyon sokan neki szurkolnának a következő díjátadón… Bullock ritkán volt ennyire esetlen és szerethető, talán soha. Vergődése őszintének hat, míg mosolya nem begyakorolt; szenvedése nem erőltetett lihegés csupán, hanem mindannyiunk közös küzdelme az életben maradásért.
De legyünk óvatosak: ha sokat halljuk, mekkorák a piramisok, a végén még azt mondjuk, hogy ismerünk náluk magasabb és öregebb épületeket is. Nem véletlenül nem árulok el többet a cselekményből, és ajánlom, a mozi előtt ne is fárasszuk magunkat szinopszisokkal, előzetesekkel. A székbe süppedve pedig legyünk türelemmel, mert lassan építkező, méltósággal hömpölygő mozit látunk majd, valahol félúton a szerzői és a tömegfilm között (nagy szerzői mozinak is nevezhetnénk). A kritikus jobb, ha ilyenkor csöndben bólogat, mert hibát a Star Warsban is lehet találni, de nem érdemes. A Gravitációról is elég azt mondani: ha van film, amit az idén meg kell nézni moziban, akkor ez az.
