Soweto, az apartheidellenes lázadás hajdani tűzfészke felszabadult, de nem lett belőle egeket karcoló világváros. A régi harcosok ma egyenruhában védik az új rendet, vagy drogterjesztő hálózatot működtetnek. Bongani forradalmár maradt. Áramgerillaként csap le a szegénynegyedekre, és visszaköti a díjhátralék miatt kikapcsolt villanyt.
A manilai anya a szó szoros értelmében élethalál harcot vív vesebeteg fiáért. De amíg Bruce Willis pihenhet egyet, miután megmentette a világot (legalább addig, amíg ismét sorompóba nem szólítják), Minda naponta újrakezdi. Szinte szemenként küzd meg a drága gyógyszerért és a heti dialízisért. A gyerek most tizenkilenc éves, és a síkideg, csont-bőr anyát elnézve őt is már csak a megszállottság tartja életben.
Simon mozdonyvezető, a kies Brightonban él, és a legendás brit államvasutaknál kezdte a pályát. A vasút már nem állami, a legendát - a pontosságba és biztonságba vetett közhitet - erősen kikezdték az utóbbi évek súlyos vonatbalesetei, hősünk és kollégái viszont egyedülálló egyenruha-gyűjteményre tettek szert a sűrűn változó magáncégek jóvoltából, amelyek néha az arculatváltás és logócsere fáradságos lebonyolítása után egyből lelépnek a színről.
Egy bolíviai város, Cochabamba lakosai szabályos vízháborút vívtak, amikor a kormány egy amerikai cégnek adta el a vízszolgáltatást. Nem pusztán abból állt a dolog, hogy drasztikusan megemelték az árat: ezzel párhuzamosan gondoskodtak arról, hogy rátegyék a kezüket a közkutakra, forrásokra, sőt az esővíz gyűjtését is törvényen kívül helyezték. A nem szűnő zavargások miatt szükségállapotot vezettek be, kivezényelték a hadsereget. A vízháborúnak hat halottja volt.
Ezeket a világ négy sarkából begyűjtött történeteket beszéli el a német Florian Opitz 2006-os hosszú dokumentumfilmje. Egy percig sem kétséges, hogy mit kell értenünk A nagy kiárusítás alatt. A privatizációt, különös tekintettel a közszolgáltatások magánosítására. Mert világunknak van egy ötödik sarka is: Washington DC, ahol egymás szomszédságában emelkedik a két bűntanya: a Világbank és a Nemzetközi Monetáris Alap (IMF) székháza. Az előbbibe bejutunk a filmesekkel, és egy rangos hivatalnok készségesen megosztja velünk a szervezet filozófiáját, mely szerint nincsenek tabuk, az alapvető javak, ide értve az egészségügyet és az oktatást, éppúgy magánkézbe adhatók, mint egy gyár vagy bánya. Az IMF elzárkózott az interjú elől, s helyette egy régebbi vágásúnak tűnő oktatófilmecskét bocsátott rendelkezésre, melyben a jótevő világszervezet kiszáll a becsődölt Ruritániába, és bölcs tanácsokat ad az adósságkezelésre, hatékonyságra és hasonlókra, illetőleg jól rácsap a ruritán kormány praclijára, ha az túl sokat költ a lakosaira. És itt van még egy Nobel-díjas közgazdász (és világbanki szakadár), Joseph Stiglitz, aki minden túlzás és hangulatkeltés nélkül egyszerű dogmának nevezi azt, hogy a privatizáció minden esetben jobb az állami vagy közös tulajdonnál, és a szabadpiac hozza a legjobb döntéseket.
Lehet, hogy szentségtörés ilyet mondani, de Florian Opitz mintha egy másik dogmát próbálna szembeszegezni a neoliberális tantétellel: a globalizációellenességét. A globalizáció az a ködös fogalom, amit még soha senki nem határozott meg, de mindenki tudja, mit kell érteni alatta. S nem csupán érteni, de érezni is. Hívó szóvá vált, amely indulatokat kavar, és ahol elhangzik, ott nincs szükség érvekre.
Florian Opitz sem érvel. Nagyon erős állításokat tesz a képeivel, a történeteivel, a hőseivel. De nem kérdez. Nem kapja fel a fejét, amikor egy sowetói aktivista azt mondja, hogy havonta húszezer embernél kapcsolják ki a villanyt a 150 ezer lakosú (!) városban, és ha nem lennének az áramgerillák, már egész Soweto sötétbe borult volna. Cochabamba megnyerte a vízháborút, a kormány szerződést bontott, az amerikai cég eltakarodott. Már évek óta a közösség működteti a vízszolgáltatást, és a teljes bevételt fejlesztésre fordítja - tájékoztat egy szűkszavú felirat. Felfoghatatlan, miért nem érdekelte a rendezőt, hogy néz ki ez a gyakorlatban. Miért hagyta ki a ritka szerencsés alkalmat, hogy egy működő közösségi modell bemutatásával érveljen az igaza mellett?
De nem akarok arányt téveszteni: A nagy kiárusítás a hiányosságaival együtt is jó és izgalmas film. Florian Opitz nem Michael Moore, tartózkodik a hatásvadászattól és attól, amit csúsztatásnak illik nevezni. Legfőképpen pedig odafigyel az emberekre, hagyja kibontakozni a történéseket, és annak is megvan a maga hozadéka, hogy lelkiismeretes munkát végzett, amire nem sajnálta az időt és a fáradságot. Az alaposság és az éles szem is kellett ahhoz a szerencsés találkozáshoz, ami a jó humorú, bölcs és józan angol vasutasokhoz vezérelte. A mozdony- és szakszervezeti vezető Simontól azt várnánk, hogy a demagógiától sem visszarettenő, sarkos véleményeket mond, de meglepetésre ő fogalmaz a legárnyaltabban a filmben megszólalók közül, és munkatársával azt is elég meggyőzően adja elő, hol hibázták el a brit vasutak magánosítását.
Joseph Stiglitz nem hisz a szabadpiacot minden beavatkozás nélkül szépen eligazgató láthatatlan kézben. Ha a piacról eltűnt is a láthatatlan kéz, a filmünkbe láthatóan belenyúlt. A nyomornegyed egyszer csak elsötétül, az emberek rémülten rohannak ki a házakból: tűz van! Elektromos tűz, a vezetékek gyulladtak ki, mert a többségnél ugyan kikapcsolták a villanyt, de szinte mindenki lopja az áramot, ami túlterheli a normál, "költségérzékeny" vételezésre tervezett rendszert. Ami gyönyörű az egészben, hogy a tűz nem az áramgerillák terepén, Sowetóban keletkezett a filmesek ottjártakor, hanem Manilában! Az erőforrásokhoz, javakhoz való korlátlan hozzáférés és a teljes depriváció, a szélsőséges egyenlőtlenség valósága és az abszolút egyenlőség hazugsága (amelyben mindig lesznek egyenlőbbek), a köz- és a magántulajdon, a felelősség és a szabadság, a jog és a kötelesség kérdéséről szóló vitákat úgysem fogjuk megúszni hívó szavak mondogatásával.
