A civilizált társas érintkezés egyik fő jellegzetessége, hogy nagyon sok esetben, különböző okokból, tapintatból, szégyenlősségből, taktikázásból, vagy csak egyszerűen szimpla önös érdekből nem mondjuk el partnerünknek, mi is jár valójában a mi kis fejünkben. Ezzel mindenki tisztában van, ezt mindenki így is csinálja. De mi történik akkor, ha valamilyen okból egyikünk olvasni kezd a gondolatainkban? Nincs többé elhallgatás, nincs taktika, nem lesznek többé titkaink. A pőre valóságunkban válunk védtelenné a másikkal szemben. Ez az alapszituációja a Mi kell a nőnek? című új Mel Gibson-vígjátéknak is.
Mel egy menő reklámszakembert alakít, aki egyébként megrögzött agglegény, igazi önimádó macsó. Olyan érzéketlenséggel tapos végig a sármos és behízelgő mosolyától az első szóra ágyába dűlő ábrándos női lelkeken és testeken, hogy a röpke aktus után még a kötelező búcsútól is megkíméli magát. A szakmai karrierjében hasonlóan gátlástalan és törtető. Biztosra veszi, hogy cégének megüresedő kreatív igazgatói székébe csak ő ülhet, senki más. De a sors és az igazgatótanács másképpen dönt: az új főnök a szép, okos és szőke, tapasztalt és rámenős Darcy (Helen Hunt) lesz, aki az új idők új stratégiájának jobban megfelel.
Hősünk az új helyzetet nehezen dolgozza fel, de elhatározza, legyűri az új főnöknőt is. Otthonában dühödten lát munkának, amikor egy szerencsétlen áramütés következtében eszméletét veszti. Reggel, ahogy magához tér, döbbenten veszi észre, valami furcsa dolog történt vele: hallja a körülötte lévő nők gondolatait, szinte belelát az agyukba. Eleinte rémülten kapkodja fejét, mik is a nők vágyai tulajdonképpen, később azonban rádöbben, milyen érzéketlen tuskó volt a nőkkel eddigi életében, és kisfiús lelkesedéssel próbál az érzékeny női lélek legrejtettebb vágyainak is megfelelni. A film végén kétségünk sem lehet afelől, mi is kell valójában a nőnek.
Hogy az amerikai nők döntő többségének férfi-ideálja Mel Gibson, azt a magazinok statisztikájából tudhatjuk. Valószínűleg kis hazánk hölgyei is hasonlóképp vélekednek. Mel jóképű, kisportolt, sármos és megnyerő, még a feneke is fokhagymagerezdnyi. Van humora és szórakoztató. És számomra (bár nem vagyok nő) ez a legfontosabb. Dicséretes öniróniával ábrázolja a macsó férfit, vagyis a saját fajtáját. Ad is magának néhány vicces kiszólást a filmben: kapnak a híres férfibálványok, kap egyet Sean Connery, egyet Frank Sinatra, de kap saját maga, Mel Gibson, a filmsztár is. A Halálos fegyver-sorozat óta tisztában vagyunk Mel komikusi vénájával, ez alkalommal még valamiféle revűtáncot is bemutat, amolyan Fred Astaire-módra.
Mivel a film gyártója Mel Gibson saját cége, az Icon Films, dicséretes gesztus, hogy a rendezéssel egy női rendező, Nancy Meyers lett megbízva. Hogy a film szereplőinek jelleme nem kidolgozott, sztereotip, és az általánosságok szintjén marad, nem lehet rajta számon kérni, egy könnyed vígjátékról van szó, oda meg felesleges bármilyen mélyenszántás. Legyen ritmus, van, üljenek a poénok, ülnek, és kapcsoljon ki két órára, kikapcsol.
Kellemes, szórakoztató vígjáték ez, nem is a leggyagyább, legdebilebb fajtából, a végén még elmorzsolhatunk néhány könnycseppet is. Ha akarjuk, önfeledten nevethetünk magunkon, ha nem akarjuk, menjünk más filmre. De a legjobb, ha kézenfogjuk barátnőnket, feleségünket, vagy felhívjuk a leendőt, és beülünk erre a filmre, hogy érezze, mi tudjuk, mi kell a nőnek. Nehogy később egy merdzsós macsó nyúlja le őt tőlünk, Mel Gibson úgyis túl messze van.
