A férfiaknak fogalmuk sincs, mi jár a nők fejében - ebből a közhelyből csinált filmet a rendező, Nancy Meyers (Mi kell a nőnek?). Persze ha Mel Gibson az a macsó (csinos, öntelt, korlátolt) férfi, aki azt hiszi, mindent tud, máris vígjátékban vagyunk. Illetve majdnem: csak az ötlet nyerő, ezenkívül villan néhány poén, aztán jön a szokásos koptatás, a gegek túlpörgetése. Egészében mégis kedves marhaság. Gibsonnal egy balesetben csoda történik: hallani kezdi azt, amit a nők gondolnak. Például egyik munkatársa morgására mosolyogva válaszol ugyan, de ő azt hallja, hogy "te undok disznó, miért ugráltatsz?" Előbb rémes betegségnek véli ezt az új képességét, ám mikor egy nő lesz a főnöke (Helen Hunt), ráadásul a neki ígért állásban, pillanatok alatt rájön, mennyit ér ez a képessége. Reklámszakmában vagyunk, milliók forognak kockán, és az új főnöknek vannak is ötletei. Csakhogy Gibson szépen "lehallgatja", aztán előbb mondja ki őket, mint ahogy a nő végig tudja gondolni, és övé a babér. Persze nem csak erre tudja használni ezt a speciális antennáját, mit mondjak, döglenek érte a nők. Mert azt mondja, amit gondolnak vagy amit titokban várnak...
Hát ez bizony komoly filozófiai kérdés itt a burleszk közepén: tényleg azt akarják hallani a nők, amit gondolnak? Vagy épp ellenkezőleg, valamit, ami számukra is új? És egyáltalán, csak hallani akarják? A rendező valami kvázi feminista látásmódot is belecsempészett a sztoriba: a férfiak hülyék, ritkán fürödnek, csak deóval fújják be magukat, és különben is a nőknek több van a fejében... De aztán hamar kiderül, hogy a zseniális főnökasszony nem az, aminek látszik, ő is csak egy magányos, férfira vágyakozó nő... S ezzel máris elpárolgott a macsókritika. Mel Gibson nem lehet vesztes. Az egészből - túl a képeken - az derül ki, hogy veszélyes dolog más fejében turkálni. Olyasmi is előkerülhet, amire még a poénírók se gondoltak.
Mel Gibson a mozi elején túljátssza ezt a hóhányót. Aztán mikor a csoda révén átalakul, azaz ért a nők nyelvén, más lesz - kiderül, hogy a kontraszt kedvéért kellett az induláskor ennyire lökött figurát hoznia. De így is zavar az üres játék. Egyébként jól csőbe húz a rendező trükkje: a film a maga bugyuta hangján azt kérdezi, hogy a csinos fickót akkor is veszik, ha ordít róla a hülyeség? S női tapasztalata azt súgja neki, hogy sajnos, igen, ezért aztán ne is csodálkozz, hogy ilyenek.
Egyébként ebben a moziban a művészet majdnem csak abból áll, hogyan lehet ezt a minisztorit két órában előadni. Először azt hittem, Helen Hunt miatt - hogy tudniillik az ő oldaláról is lássuk a históriát -, de aztán kiderült, hogy a női sztárra nem jut se idő, se poén: csak alájátszhat Gibsonnak. Pedig az ő szerepéletében is lenne mit kutatni: látszatra övé a világ, élvezi a karriert, az isten meg nem állítja a csúcsig, közben meg magányos, valahol legbelül tele van hiányérzettel. Már amennyit szűkszavú szerepe elárul. Hunt azonban színésznő, testbeszéde, arca többet mond, igyekszik kimászni a dobozból, amibe belekényszerítették. Mint Hollywoodban oly gyakran, itt is az élet egy valódi bökkenője fogalmazódik túlcukrozott melasszá: a szingli életforma kérdőjele. Dramaturgiailag csak az a kérdés, hogy Mel Gibsonnak miért nincsenek ilyen bajai? Azért, mert rinocérosz, azaz érzéketlen macsó, vagy mert az ő imázsához nem illik a nyafogás? Elképzelem, hogy a rendező, már csak a szimmetria kedvéért is, beleszőtte a férfimagány guban-cait, de a főnökség húzta a száját, és ugrott a történetnek ez a része. Pedig akkor talán igazi komédia lett volna ebből a félsztoriból.
Ebben a moziban ismét az akaratlanul elmesélt, mellékes körülmények, az életforma furcsaságai az érdekesek. Itt például mindenki harmadik-negyedik férjét-feleségét fogyasztja, s ami érdekes, az exek össze is járnak, sőt egymást protezsálják a pályán, nem fújnak egymásra egy életen át. Élnek, mint egy laza nagycsalád. A gyerekek...? Hát belőlük nem sokat látni, de valahogy ők is megszokják ezt a felállást, leginkább úgy, hogy négy (vagy hat) szülőjüket tökkelütött flótásnak látják: korán rájönnek, hogy a felnőttekben nem lehet megbízni. Persze a film végére ez is változik, mindenkiből szent lesz. A háborúból béke, nevetésből könnyek - vígjátékban vagyunk. Kár, hogy az elnyújtott mese miatt már elszárad a nevethetnéked. És sose fogod megtudni, mi kell a nőnek.
