[img id=346201 instance=2 align=left img]Mi történik akkor, ha a csehovi színpadon mégiscsak történik valami? Kibillennek mozdulatlanságukból a tehetetlen, sorsnélküli sorsok, megfordul a színpad, összedől a ház, felborul a szamovár… Valami ugyanis történik a Katona József Színház Kispolgárok-előadásában, ahol Gorkij első (és legtöbbet játszott) színművét állították színpadra, habár az 1901-ben írt dráma erősen a csehovi színházi hagyományokban gyökerezik." A belső (tragikus) lelki folyamatok finoman szőtt dialógusába betoppan ugyanis a „cselekvő ember”, és hangosan végigcsörtet az ottfelejtett langyos teáscsészéken.

Mert mi is történik, ha történik valami a csehovi színpadon? Az, hogy megszűnik csehovi színpadnak lenni. Pedig a kezdetekben ennél az előadásnál is minden arra utalt, hogy a Besszemjonov-ház is egy hosszú ’cseresznyézés’ színtere lesz: Tatyána (Fullajtár Andrea) az unatkozó ideggyenge tanítónő: vénkisasszony; fivére, Pjotr (Kocsis Gergely) a moszkvai jogi egyetem elbocsátott, megöregedett és unatkozó diákja, aki évek óta azon igyekszik, hogy egyszer kérvényezze visszavételét; a ház bérlője Tyetyerev (Máté Gábor) az okos, és ’túl tehetséges’ lecsúszott alkoholista: művész. És ott vannak az öreg szülők (Bezerédi Zoltán és Szirtes Ági), akik századszorra is ugyanúgy vitatkoznak gyerekeikkel. A hosszú, unalmas estéken rendre megjelenik kiabálva a Harpagon-szerű apafigura, aki egyszerűen nem érti, hogy gyerekei miért lettek ennyire semmirekellők, de persze ez semmin sem változtat. Az unatkozó, tehetetlen, kiégett kispolgárok alatt csak úgy recseg-ropog a tákolt deszkaház: az előző generáció munkája és élete. Egészen addig, míg meg nem jelenik az örökké vidám és életerős Nyil (Ötvös András) a fogadott fiú, aki nemcsak ellentmond nevelőapjának, hanem bejelenti, feleségül kívánja venni a ház cselédlányát. Mi történik? A ház megreped, a díszletek elcsúsznak, a csalódott Tatyána mérget iszik, de lényegében nem változik semmi, minden marad a régiben.

[img id=347720 instance=2 align=right img]Zsámbékit nagy feladat elé állította a megrepedezett csehovi színpad. Nemcsak két életszemlélet, kétféle színészi habitus, kétféle beszédstílus ötvöződik, hanem alapvetően két színházi hagyomány. A körülmények tiszták, mégis a darab végig a cselekvő- és a nem-cselekvő színházi hagyomány között egyensúlyoz. A színészi mozgást ugyan minden teatralitástól megóvja, hogy az ide-oda csúsztatott, lejtős deszkapadlón fizikailag képtelenség magabiztosan mozogni, a játék viszont néha észrevétlenül belecsúszik a cselekvő nagyszínházi darabok erőteljes színészi allűrjeibe, és olcsóvá tesz egy-egy jelenetet. A jelmez visszafogott, korhű: nem ad és nem vesz el a darabból; zene csak itt-ott szólal meg rövid időre, ezzel is erős kontrasztot teremtve a sarokban végig a színpadon álló pianínóval, ami -bár tehetséges zongoristája sokszor feltűnik – szinte végig néma marad. A darab tehát imbolyog, mintha maga sem tudná eldönteni, hogy voltaképp mit is képvisel. És ebben a zavart imbolygásában arra a kérdésre is zavaros válaszok jutnak eszünkbe, hogy tulajdonképpen miért került színpadra ez a kettős színháztörténeti építmény?

Ugyanis amíg a Gorkij színmű saját korában egyértelműen a „dolgozó ember” cselekvő frissességét állította szembe a penészedő és unalmas kisszerű kispolgári életstílussal, addig ma a szénporos és pirospozsgás, egyszerű észjárású Nyilben az égvilágon semmilyen hősiességet nem látunk. Szinte otrombán tipor rá az ugyan semmirekellő, de mégiscsak gondolkodó, s pont emiatt a gondolkodás miatt cselekvőképtelen többire. Hiszen az általa képviselt értékek -házasság, otthon, család, munka – vetik fel ma a legsúlyosabb kérdéseket, és az elviselhetetlen levegőjű Besszemjonov-házban pont ezek a régen evidens és tiszta törekvések válnak ma a színpadon nyikorgó, izzadtságszagú elképzelésekké. Sajnos. De ha Nyil útjára nem megoldásként vagy feloldásként tekintünk, akkor mégis mi történik a Kispolgárokban? Miért láthatjuk őket ma a Katona színpadán?

[img id=346185 instance=2 align=left img]A darab jelentős részét alkotó konfliktusokat vagy álkonfliktusokat a generációs különbségek adják: hogyan élhet a következő nemzedék a szülők által munkával, odaadással felépített házban, mit kezdhetünk a hagyományainkkal, a szülői örökséggel? Képesek vagyunk-e a párbeszédre, vagy egyáltalán lehetséges-e érdemben a párbeszéd? A hagyományok sokszor szűk és düledező, ám jótékonyan elfedő homályában mi a feladatunk, ha egyáltalán van? Gorkij talán ugyanígy felülvizsgálta a csehovi örökséget, és mi most kénytelenek vagyunk ezt tenni újra mérlegre. A tehetetlenséget, a cselekvésképtelenséget, a kispolgáriságot. De mi történik, ha úgy tűnik, a gorkiji elképzelések is átalakultak, bizonytalan, korhadó faházzá öregedtek? De vajon elegendő indok lehet a darab bemutatására az értékek relativitásának ábrázolása különböző korok, társadalmak és generációk váltakozásainak fényében? Aligha. Maga Gorkij egyébként elégedetlen volt saját darabjával a kortárs kritika szélsőséges magyarázatai miatt, és rövidesen megírta az Éjjeli menedékhelyet, ahol, tudjuk, leszámol minden illúzióval. De mi történik a kispolgárokkal?

A kispolgárok végtelenül poros, besüppedt életükből kilökik Nyilt, és az őt pártolókat. Van, aki egy emelettel feljebb költözik, van aki a földszintet választja és kocsmába megy, végül marad a színpadon a még mindig hajadon Tatyána és az öregek. És maradunk mi, a legkispolgárabb kispolgárok, akik csak nézzük - néha unottan, néha érdeklődve - a kispolgárok kisszerű életét. Mert mi történik velünk? Velünk nem történik semmi…