A 2008-as amerikai elnökválasztás során politikusok helyett sztárokat akart a nép, az az istenadta. Ezt nem én mondom, hanem ez a kivételesen remek tévéfilm mondja, ami nem azért kapott idén 12 Emmy-jelölést, mert nem volt másik jelölt. Hanem mert tökéletesen megérdemli mindet.
Mint ahogy Julianne Moore fantasztikus alakítását is nyilván megérdemli Sarah Palin: azt az oldalát is, ami tudatlanságát karikírozza, meg azt is, ami megmutatja, hogy hiba lett volna az alaszkai kormányzóból lett alelnökjelöltet szimplán csak ostobának ábrázolni. Megtették ezt előtte is, utána is mások, például Tina Fey, aki el nem ítélhető szenvedéllyel esett neki annak idején Palin nyilatkozatainak – ráadásul a megsemmisítő performanszok már csak azért is ziccerhelyzetbe hozták a komikust, mert Fey kis változtatással valóban szakasztott olyan, mint Palin. Persze ez is helyet kap a filmben, meg sok minden más is, hisz véletlenül se marad ki egyetlen, igazán elhíresült politikai sületlenség sem, ami annak idején nyilvánosan kibuggyant a száján ennek a már-már szürreálisan magabiztos naivának.
Ám, és most jön tényleg a lényeg: Moore, meg a Versenyben az elnökségért egész stábja filmet csinálni álltak össze, nem megsemmisíteni valakit. Persze, így könnyen lehetett volna óvatoskodás a dologból: mutassuk meg Palin emberi arcát, kenjük az egészet a republikánusokra, hiszen tudhatták volna, tudniuk kellett volna, hogy az, ami Alaszkában működik, nem elég az egész országra – és egy mélyen vallásos, kevés téma kivételével kizárólag érzelmeivel érvelő, többgyermekes anyuka, pláne, ha olyan harcias, mint Palin, bőven adhat okot majd a sajtó, a demokraták, meg még jó néhány ellenérdekelt támadásaira. Nem gondoltak bele, állítja a film. Mert nem volt más választásuk. Barack Obama előnye tetemes volt, s egy éppen születő legendával, egy két lábon járó, katartikus szimbólummal csak így lehetett szembeszállni.
És ez, mármint a kényszerből elkövetett hazardírozás ábrázolása az, amitől delejezve nézzük végig ezt a szűk két órát: John Heilemann és Mark Halperin terjedelmes könyvben (Game Change) foglalta össze a kampány eseményeit, Jay Roach rendezése kifejezetten a kötet harmadik részére koncentrál. Érdekes döntés, hogy Obamát – sok más médiaszereplővel együtt – eredeti felvételeken láthatjuk, míg John McCain, Palin és a többi republikánus szereplő döntő részben színészek által elevenedik meg: Moore mellett persze Ed Harris viszi a valóságból átemelt show jelentős részét, mint megfontolt, de vereségét jó előre borítékoló McCain, kevés manírral és sok érzékenységgel – de igazán kiváló Woody Harrelson is Steve Schmidt kampánystatéga szerepében. Hagyják őket, s a színészek játszanak: nincs bennfenteskedés vagy zsonglőrködés a manőverekkel-szakszavakkal, s nem veszi át az irányítást holmi republikánusokon élcelődő gúnyrajz sem. A stílus megfontolt, a forgatókönyv világos, pergő és drámai.
Ha nem lenne ilyen komoly a téma, azt mondanám: öröm nézni. Bár, miért ne mondhatnám... Elvégre mindannyian érezzük úgy, néha vagy sokszor, hogy a politikusok áldozatai vagyunk. Legalább a tévé előtt hadd élvezzük már ezt a borzasztó cirkuszt.
