Fliegauf Benedek a nemzetközi palettára kilépve a történetmesélés problematikájával találta szemben magát. Bármennyire is érezni a Wombon, hogy a magyar író-rendező alaposan végiggondolta egy kedvesét klónozó, majd megszülő nő drasztikus döntését, mégis a több szempontból megközelíthető alapötlet lett a végzete. Fliegauf annyi melléktémába kapott bele, amennyibe csak bírt, míg végül a csigatempóban letudott katarzison kívül a nézőnek megint nem maradt más küldetése, mint a Szatmári Péter festményszerű képein való merengés.
Nagyon régen találkoztam már ennyire frissnek ható, eredeti és összetett alapötlettel, mint amilyen a Womb high conceptje. Rebecca egy autóbalesetben elveszíti igaz szerelmét, s fájdalmában úgy dönt, klónoztatja, majd saját testében hordja ki újjászületendő kedvesét. Ez az alapszituáció remek kiindulási pont, általa könnyedén bele lehet folyni a sci-fi műfajába, a görög tragédiák vérfertőző világába, etikai, társadalomkritikai és pszichológiai kérdésekbe egyaránt. A komplexitás hátulütője, hogy csínján kell bánni az érdekfeszítő szempontokkal, s mindenekelőtt le kell szögezni az irányadó konfliktusszálhoz leginkább kötődő hangsúlypontokat. Ha tehát Fliegauf Benedek "szerelmesfilmet" szeretne forgatni, akkor az anya-(fér)fiú kapcsolatra kell koncentrálnia, s csak akkor foglalkozhat a sztori egyéb dimenzióival is, ha engedi a matéria. A Womb anyagába azonban a kikacsintások már nem fértek bele.
A Womb erejét a két őrlődő főhős személyiségzavarából származó feszültség adja. Rebecca (Eva Green) különleges karakter, lelkében a női és az anyai ösztönök konfrontálódnak egymással, s ez a kibékíthetetlen konfliktus nyomja rá bélyegét Thomas (Matt Smith) második életére is. A klónozás alapjában véve is vallási-etikai kérdéseket von maga után, a filmben ráadásul a fiú énképének lezárulását is pontosan a fogantatása körüli titok akadályozza meg. S ez a talány úgy működteti magát a Wombot is, mint a színpadon előkerülő pisztoly, amelyről a néző tudja, hogy egyszer el kell dördülnie.
Fliegauf Benedek a belső konfliktust szerencsére – könnyedén dekódolható – szimbólumokkal is elmélyíti. A fiú "ki vagyok én?" kétségeinek folyamatos veszélyforrását rendszerint gyerekjátékokkal fejezi ki. Thomas dzsengája éppúgy bármikor felborulhat, mint létbiztonságába vetett hite, s a kissé akaratos srácot egyébként is rettentő módon bosszantja, hogy kedvenc számítógépes játékában "mindig meghal". Az anyaság problémája már összetettebb, ha ezt a választott szimbólum, a csiga nem is jelzi. Rebecca és Thomas ugyanúgy nem képes egy házban élni, ahogy a puhatestű élőlény sem tud utódaival. A hősnő összeegyeztethetetlen ösztönei inkább a gyermeknevelés momentumaiban mutatkoznak meg. Szülőként ildomos felháborodni, ha a meghívottak nem jönnek el a fiunk születésnapjára, tiltott szerelmesként azonban az első hazahozott barátnő üdvözlésére sem marad energia.
Fliegauf Benedek egy tengerparti faházba helyezi a cselekményt, amelynek világtól elzárt hangulatát Szatmári Péter festményszerű állóképei biztosítják. Az operatőr remek érzékkel örökítette meg a szürkülő horizont felett gomolygó felhők és a szigorú monotonitásban csapdosó hullámok delejező természeti játékát, s ezeket az éles kontúrokat a családi otthon békétlen szférájába is átörökítette. Hiába azonban a gyakori csapadékkal is generált világvégi vagy talán születés-közeli atmoszféra, ha a rendező túllép a személyiségek konfliktusrendszerén, s a klónozás hátteréről is regél. Fliegauf mintha szánt szándékkal fogná vissza a tempót, hogy beleütközhessen a modern kutatások természeti kihívásaiba. Thomas másodjára szeplőtelenül fogantatik meg, viszont olyan módszerrel, amelynek kárhoztatására tette fel előző életét. Egy-egy jelenet erejéig a klónok selejt-mivoltával(?) is foglalkozik a rendező, de konkrét értékítélet helyett csupán néhány sajnálkozó szót rebeg el felettük. Ráadásul az újjászületett Thomas nagyanyját – azaz az eredeti anyját – is előrángatja, idő híján mégis csak az anyai kötelék "édes" felszínét kapargatja.
A Womb a klónozásról nem árul el semmi újat, de ami súlyosabb, nem is mond semmi érdekeset, a kierőszakolt kitérők csak az érlelődő katarzist bomlasztják. A női szerepek hangsúlyáról Fliegauf Benedek ellenben szemléletesen mesél. S ha Eva Green éteri kisugárzása nem is áll még maradéktalan összhangban a szülői magatartással, érzékeltetni azért tudja a gyengébbik nem kettős szerepvállalása közti nehezen áthidalható szakadékot.
