Gyerekként azért szerettem Bud Spencer és persze Terence Hill filmjeit, mert pont olyanok voltak, mint a Rejtő-Korcsmáros-képregények hősei. Aranyszívű csibészek, akik a jó ügy érdekében akkorákat húznak be a balfék gengsztereknek, hogy azok átrepülnek a bárpulton, leverik az összes drága italt, aztán viccesn kiköpnek pár fogat, és annak ellenére folytatják tovább a mókás bunyót, hogy semmi esélyük a nagydarab, mogorva mackó (és persze a billiárddákóval körmösöket osztó, nagydumás haverja) ellen.

A Bud Spencer-filmek egyik nagy erénye, hogy felnőttként újranézve is hihetelenül szórakoztatóak. Nemcsak a klasszikussá vált mondatai viccesek ("Mi ez? Tartósított hegyi levegő?", "Mondd, te süket vagy? A pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt!", "Csak a Puffin ad neked erőt és mindent lebíró akaratot!", "Bunkó vagy, Bugsy!"), hanem a filmek üzenete is örök érvényű. A korai, komor és véres spagettiwesternek kivételével ugyanis mindegyik Bud Spencer-film olyan, mint egy, modern mese, ahol a jók kisebb-nagyobb nehézségek és látványos verekedések árán mindig győznek, a buta gonoszok pedig, akik szinte mindig a náluk védtelenekebbeket bántó és kihasználó, beképzelt nagyvárosi gengszterek, elnyerik a méltó büntetésüket. Általában így:

Ez volt az az univerzális történetvezetési bravúr, ami miatt a Nyugathoz tartozó Olaszország és Németország mellett a kommunista blokkban (Kubában ugyanúgy, ahogy nálunk) folyamatosan játszották a mozik Bud Spencer-filmeket, hiszen ezekben általában a népnyúzó, gaz kapitalistákat ütötte ki egy-két látványos parasztlengővel a nép egyszerű gyermeke.

Pedig Bud Spencer nem is akart mozisztár lenni!

Carlo Pedersoli fiatalon még nem tudta, hogy később milliók fogják imádni az ugyanolyan lehengerlő stílusban készülő, könnyed akciófilmjeit. Sőt, ma már azt is nehéz elhinni róla, hogy civilben egyáltalán nem hasonlított arra a bozotnos szakállú, morcos bumburnyákra, akiket a filmjeiben mindig eljátszott. Épp ellenkezőleg! Nagyszájú, mindenkivel piszkálódó, láncdohányos, nőcsábász, bulizós, kicsit talán beképzelt élsportoló volt. Vagyis pont olyan, amilyen Terence Hill volt a filmjeiben (aki egyébként a valóságban szintén a filmbéli karakterei ellentéte, egy végtelenül szerény és visszahúzódó, mélyen vallásos ember).

A színészkedést is csak azért próbálta ki, mert az úszó és vízipólós karrierjét a csúcson akarta abbahagyni. Félt, hogy ha 30 éves kora után is sportoló marad, akkor az ifjú titánok letaszítják a trónjáról, és a kudarcával lesz tele a sajtó. Dél-Amerikában is szerencsét próbáló dokkmunkásként és autókereskedőként mindenhonnan igyekezett pénzt szerezni a nagyvilági életviteléhez és a vegyész (később jogi) tanulmányok finanszírozására, kevés sikerrel. Az adósságai miatt még statisztaszerepet is vállalt a római Cinecitta grandiózus díszletei között forgó, látványos amerikai filmekben, mint amilyen a Quo Vadis volt.

A westernfilmes karrierjét viszont a véletlennek köszönhette: Giuseppe Colizzi, aki Sergio Leone mellett leste el a jó spagettiwestern titkát, egy ismert, nagydarab olaszt akart szerepeltetni A Jó, a Rossz és a Csúfot másoló filmjében, A Kutya, a Macska és a Rókában. Bud Spencer az önéletrajzi könyvében nagyon viccesen írta meg, hogyan kapta meg Collizzitől a Kutya, azaz Hutch szerepét a végül Isten megbocsát, én nem! címmel mozikba kerülő filmben:

- Beszélsz angolul?
- Nem.
- Volt valaha szakállad?
- Nem, naponta borotválkozom.
- Tudsz lovagolni?
- Nem. Lovakat eddig csak lóversenyen láttam.
- Mennyi munka lesz?
- Két hónap.
- Mennyit adtok?
- Keveset.
- Négymillióért elvállalom.
- Nem lehet, csak 700 ezer lírám van!
- Akkor viszlát!

Szerencsére Colizzi pár hét múlva beleegyezett a 4 milliós fizetésbe, és közben megtalálta a legtökéletesebb színészt a Macska, azaz Cat Stevens szerepére: a német-olasz származású Mario Girottit, azaz Terence Hillt. Hihetetlenül vicces, hogy valójában ez is csak a véletlenen múlt: eredetileg nem is Terence Hill, hanem Pietro Martellanza lett volna az elrabolt aranyszállítmány után loholó másik főhős!

Csakhogy a forgatás előtt Martellanza összebalhézott a feleségével, mérgében belerúgott a falba, és eltört a lába, Colizzinek pedig azonnal kellett helyette valaki más. Mivel Terence Hillt ekkor már a Viva Django miatt úgy tartották számon egymás között az összetartó olasz filmesek, mint a szegény ember Franco Nerója, azonnal neki szóltak, hogy egy szikrázóan kék szemű, borostás cowboyra van szükségük a spanyolországi forgatáshoz. A folytatás azóta már a filmtörténelem része: a későbbi Bud Spencer-Terence Hill-klasszikusokra csak nyomokban emlékeztető Isten megbocsát, én nem!-et, a Bosszú El Pasóbant és az Akik csizmában halnak meg-et legalább annyira imádják a spagettiwesternek rajongói, mint Clint Eastwood Dollár-trilógiáját (a héten egyébként a trilógia második és harmadik részét is el lehet csípni a tévében A Pirinyó, a Behemót és a Jófiú illetve Csizmadombi fenegyerek címmel).

A Spencer-Hill-páros aranykora

Bud Spencer és Terence Hill első westerntrilógiája olyan népszerű lett, hogy ezután sorra forgatták együtt és külön-külön is a hasonló vadnyugati filmeket. Persze ezekben már sokkal kevesebb volt a vér vér, és jóval több a humor (az egyik kevésbé ismert Bud Spencer-westernt, az amerikai polgárháború idején játszódó Élet vagy halált szintén leadja a napokban a Film+2).

Az "igazi" Spencer-Hill-filmekhez viszont nemcsak Colizzi szerencsés castingja, hanem az operatőrből lett rendező, Enzo Barboni (ismertebb álnevén: E. B. Clucher) zsenialitása is kellett, ő volt ugyanis az az olasz filmes, aki tudatosan szakított a '70-es években már haldokló, erőszakos spagettiwestern stílussal, és inkább a Stan és Pan-jelenetek humorát ötvözte az ördögszekeres vadnyugati tájjal. Az ördög jobb és bal keze 1-2-ben például már elképzelhetetlen lett volna az, hogy Bud Spencert tüzes vassal kínozzák, Terence Hill pedig bárkit torkon szúrjon a csizmaszárba rejtett késével, ha az élete a tét. Pedig az Isten megbocsát, én nem! kemény világában ez még magától értődő, kötelező spagettiwesternes műfaji kellék volt.

Barboni inkább a Bud Spencer és Terence Hill közti látványos különbségekre játszott rá. És persze arra, hogy a két sztár a való életben is ugyanolyan jó barátságban volt egymással, mint a filmbéli karaktereik. Ettől működött olyan jól az összes gyerekkori kedvencünk, a Bűnvadászok, a Nyomás utána! és a Nincs kettő négy nélkül, valamint a szintén westerfilmesből lett vígjátékrendező, Sergio Corbucci klasszikusai, az ...és megint dühbe jövünk meg persze a Kincs ami nincs (amit hétfő este végül az RTL is műsorra tűz az X-akták helyett) és persze a Szuperhekusok is, Sergio öccsétől, Bruno Corbuccitól.

Ezekben a filmekben a történet szinte mindig ugyanaz volt: kaptunk két léha életű csibészt, akiknek ugyan aranyból volt a szíve, de amíg hagyták őket nyugodtan hagymás babot enni, addig nem nagyon vertek meg senkit. Inkább csak egymást ugratták és közben mesés gazdagságról álmodoztak. Persze mindig eljött az a fordulópont, amikor a hetvenkedő gengszterek belekötöttek a védtelenekbe: rendszerint egy lúzer csaposba, egy fiatal, csinos nőbe vagy egy habókos öregemberbe. A stiklik felett addig jótékonyan szemet hunyó, általában a törvényre szintén fittyet hányó páros ezt már sosem tűrhetette szó nélkül, így látványosan laposra verték az összes gonosztevőt. 

Megmosolyogtatóan naiv dramaturgia, mégis minden egyes filmben működött! Amiért persze megintcsak Guiseppe Colizzinak lehetnek hálásak a rajongók, mivel ő volt az, aki a vadnyugati környezetben már tökéletesen összecsiszolódott Spencer-Hill-párost először emelte ki a poros westerndíszletből, és tette át a modern kori pisztolyos banditák közé. Az első ilyen filmjük az 1972-es Mindent bele, fiúk! volt, ahola  két kedvencünk már nem egy elrabolt aranyszállítmányt keresett, hanem egy dél-amerikai smaragdbánya kincseire áhítozott.

A Bud Spencer-filmek kifejezetten mókás érdekessége, hogy szinte mindegyikben ugyanaz a 8-10 színész és kaszkadőr alakította az összevert rosszfiúkat. A kortalan Spencer-Hill-klasszikusok egyik legemlékezetesebb mellékszereplője például Riccardo Pizzuti volt, akit rengeteget kokit és sallert kapott kedvenc pofonosztónktól, és mindig hatalmas átéléssel alakította az ütésektől billiárdasztalokat felborító, kocsikon átrepülő, kötelezően balfék bandavezért.

De miért nem volt több közös filmjük a Bunyó karácsonyig után?!?

Bud Spencer sosem veszett össze Terence Hill-lel, és nem is rajtuk múlt, hogy egy idő után már nem fogtattak közös filmeket. Valójában sosem voltak összenőve, hiszen a legnagyobb sikereik idején is dolgoztak külön-külön, a '70-es évektől kezdve a szólófilmjeikkel is népszerűek voltak. Bud Spencer a Piedone-filmekkel futott be nagy karriert, ahol már nem a szokásos hallgatag bumburnyákot alakította, hanem egy dörzsölt nápolyi nyomozót (szintén összetartoznak az életművében a Seriff-filmek, amelyek közül az ufóinváziós A seriff és az idegeneket a hétvégén vetíti az RTL2). Terence Hill sokszor visszatért a karrierjét elindító vadnyugati zsánerhez, és a Nevem: Senkitől a Lucky Luke-on át a Doc Westig mindig mindenhol gyorsabban lőtt az árnyékánál.

Az 1994-es Bunyó karácsonyig volt a páros utolsó közös filmje: westernnel kezdék, stílusosan westernnel is fejezték be. Bud Spencer az életrajzában ennek okairól is nagyon őszintén és éleslátóan beszélt: ma úgy mondanánk, azért maradtak el egy idő után az új Bud Spencer-Terence Hill-filmek, mivel megváltoztak a médiafogyasztási szokások, és nem volt nyereséges vállalkozás nyugdíjasként is együtt osztani a pofonokat.

Egyrészt a '80-as évek közepétől kezdve az olasz filmesek már nem tudták felvenni a versenyt a mozikban az olyan dollármilliókból leforgatott, látványos hollywoodi blockbusterekkel, mint a Csillagok háborúja, az Indiana Jones és a Terminátor, a westerneknek ráadásul végképp bealkonyult. Az emberek persze mindig szívesen nézték Bud Spencer filmjeit otthon a tévében, még a sokadik ismétléskor is (Magyarországon a mai napig meg lehet vele nyerni a nézettségi versenyt), a tévécsatornáknak viszont olcsóbb volt újból és újból levetíteni a régi klasszikusokat (a filmstúdióknak pedig kiadni VHS-kazettán), mint pénzt adni arra, hogy Bud és Terence egy vadonatúj filmben újra együtt szerepeljen. Ráadásul egy bizonyos életkor fölött már mindenképpen hiteltelenné vált volna, ha ugyanúgy összeverik a régi kaszkadőr barátaikat, mintha egyetlen perc sem telt volna el a '70-es évek óta.

Így lett Bud Spencer utolsó, nagy tévés korszakának legemblematikusabb, furcsa terméke az Extralarge és az Őrangyalok tévésorozat (utóbbiből két tévéadó is levetít néhány epizódot a héten). Ezekben a kedvencünk már Terence Hill-lel, hanem a Miami Vice Don Johnsonhoz képest kevésbé híres zsarujával, Philip Michael Thomasszal üldözte a bűnt - de sosem lett oylan népszerű, mint a régi filmjei. Hill-lel viszont sohasem romlott meg a barátsága: még az utóbbi években is rendszeresen összejártak egy-egy spagettivacsorára, hogy a filmiparban együtt eltöltött évtizedekről, meg persze minden másról társalogjanak. Remélem, jutott idejük mindent megbeszélni!