Sok, nagyon sok munka van ebben a filmben. Megtalálni Kreuzer Béla figuráját, kinyomozni a kacskaringós életút részleteit, kutatni és kutatni, felhasználni és a történetbe olvasztani Eörsi István '56-os börtönélményeit, meggyőzni Palya Beát, Rózsa Györgyöt, Bakács Tibor Settenkedőt, Menyhárt Jenőt, hogy beugorjanak egy nyúlfarknyi szerep erejéig egy számukra teljesen idegen közegbe.
Szóval, sok meló van ebben a filmben, de nem az a baj. Hanem, hogy látszik is.
Vágvölgyi B. András filmje persze lehetne gördülékeny is a belefektetett energia miatt, ám leginkább az elvégzett munka fáradsága és izzadságcseppjei ütnek át a vásznon. A legnagyobb gond talán a dramaturgia.
A számos megtalált és kicsiszolt részletet képtelenek voltak egységes történetté formálni, pontosabban: megtalálni azt a vezérszálat, amelyre majd föl lehet fűzni a jeleneteket. A koherenciát biztosító vezérfonal híján a flashback még inkább széttördeli a filmet, holott a Kolorádó Kid, mint a címe is jelzi, nem egy több szálon futó, bonyolult cselekménysor lenne, hanem egyetlen ember élete.
Ráadásul úgy exponálják Kreuzert, mint piti csalót, aki egy lóverseny megbuherálása miatt nagyobb pénzt szakít a haverjaival, s ezt a pitiánerséget, hiába kerül aztán a forradalmi események sodrába, később sem képes lemosni magáról. Így aztán nem is tudunk azonosulni vele, nem szánjuk, nem drukkolunk neki, távol marad, akár egy papírmasé figura. A fél forradalmat az ágyban tölti a szerelmével, a barikádra egy fatális véletlen miatt lép fel: a szerelmi fészket eltalálja egy fel nem robbant gránát. A forradalmat, mivel teljesen ötletszerűen csatlakozik hozzá, inkább amolyan csínynek, balhénak látja. Amolyan muszáj Herkules lenne, de inkább Hüvelyk Matyinak tűnik.
A teljesen széteső, epizódszerű cselekményvezetés talán csak arra jó, hogy meglepetésként hasson, amikor Kreuzert előbb a kedvese, majd a cellatársa dobja fel, tehát mintha a film nem is róla, hanem a besúgás természetéről szólna. Hogy előbb halálmegvető bátorság, utóbb kisszerű gyávaság jellemzett egyeseket. Csakhogy amit nyerünk a meglepetés "erejével", azt elveszítjük a szilánkos történettel: egyetlen színész sem tud igazán kibontakozni, jellemet formálni, felépíteni, mert a vágóolló gyorsabb náluk. Sárosdi Lilla és Gáspár Tibor is csak primer érzelmekkel dolgozik, a főszereplő Nagy Zsolttal kapcsolatban pedig csak az tűnik fel, hogy hajlamos elhadarni a mondatait, amiért a legtöbbször visszatekernénk a filmet, hogy kibogozzuk, mit is akart igazán mondani.
Mintha mindenki azon dolgozna, hogy két kézzel tartsa távol a nézőt, nehogy beszippantsa őt valamiféle emóció, félreértett izgalom. Maradjon hűvös, tárgyilagos szemlélő. Akárha történelemkönyvet lapozgatna. Illúzióromboló az is, hogy a szereplők legtöbbje (még a gangon összehajoló szomszédaszszonyok is) úgy beszél, mintha az akkori szleng egyesült volna a B-közép szókincsével, ami önmagában nem baj, csak anynyira éles a kontraszt, hogy egyegy trágárság inkább kizökkent, mintsem a korabeli vagányságot festené föl.
Igazából egy kérdés fogalmazódik meg Vágvölgyi művével kapcsolatban: miért volt szükség egy újabb '56-os filmre? Hol az a halvány plusz, hol az az új szemszög, megközelítés, részlet, akármi, ami indokolja a ki tudja hanyadik nekifutást? Mert én, akárhogy kerestem is, képtelen voltam rálelni.
