Teleki László: Kegyenc
Nem Teleki László drámáját játsszák Debrecenben - igaz, nem is Illyés Gyula újragondolt, újjáformált darabváltozatát. A rendező, Parászka Miklós és a dramaturg, Töreki Attila saját verziót készített a Kegyencből, melynek nyelvezete az Illyés-féle változathoz áll közelebb, története azonban nem feleltethető meg egyiknek sem. A recenzens töprenghetne azon, vajon miért nem felelt meg az alkotóknak egyik változat sem; ha nem vállalkoztak a Teleki-féle színpadi nyelv reprodukciójára (ami mellesleg érthető), akkor miért nem nyúltak a dramaturgiailag tisztább, jól felépített Illyés-szöveghez? Ám a töprengés sehova nem vezetne: ahhoz ugyanis, hogy az alkotói intenció érzékelhető legyen, vagy egyáltalán bármilyen színpadi hatás megérintse a befogadót, a produkciónak legalább a szakmai minimumot el kellene érnie.
Parászka Miklóstól ennyire kaotikus, rendezetlen, értelmezetlen előadást még nem láttam. A kaotikus jelző nem a színpadi eseményekre vonatkozik, hiszen a produkció egyik meghatározó jellemzője éppen reménytelen statikussága. A szereplők ugyan néha elsétálnak egymás mellett vagy Túri Erzsébet - önmagában látványos, de a tér felosztásán túl másra nemigen használt - díszletfalának rései között, esetleg csoportba rendeződnek, ám valódi, szenvedély indukálta, szituáció kényszerítette mozgás alig van a jelenetekben. Mint ahogy értelmezett szituáció is alig akad. Nem könnyű persze a Teleki-dráma helyzeteivel boldogulni, hiszen a mesterien felépített jelenetek mellett már a megírás idején is sablonosnak számítók sorakoznak, a főszereplő összetett, izgalmas alakját pedig zömmel papírmasé figurák veszik körül. Ám a színpadi megvalósítás értelmét többek közt e problémák át-hidalása adhatná. Ehelyett az előadás kiemeli Maximus alakját a játékból, s a főszereplőt dramaturgiai funkciójukra redukált, de e funkciót betölteni nem képes figurák tablója veszi körül.
A Teleki-dráma egy szempontból valóban izgalmasabb az Illyésénél: a jogos(nak vélt) bosszú elembertelenítő hatását erőteljesebben mutatja meg. Ez a folyamat az egyes szituációkban megy végbe (hiszen a Kegyenc nem monodráma), de ha Csikos Sándor annyira eltartva, "leleplezve", kifelé mutatva játssza Maximus szerepét, mint ahogyan azt mindvégig teszi, azzal (túl azon, hogy alakítása enyhén szólva nem érdekfeszítő) az egész történet hitelét kérdőjelezi meg: nincs az az elmeháborodott, ostoba császár vagy udvaronc, aki ezen a Maximuson ne látna át. Noha alapvetően elhibázottnak érzem Csikos szerepfelfogását, mégis ő az előadás legjobbja. A többiek ugyanis nem tudnak úrrá lenni az értelmezetlen helyzeteken, szerepviszonyokon. Néhányan - mint Puskás Tivadar vagy Sárközy Zoltán - megpróbálják a szituációktól függetlenül színesíteni szerepüket (kevés sikerrel), a többség azonban puszta szövegfelmondásra szorítkozik. Ami ilyen mennyiségben kiábrándító, de például a fiatalok minden életszerűséget nélkülöző szerepeinél legalább érthető (bár azokra a prozódiai problémákra, melyekkel a társulat nem egy, nemrég még kifejezetten tehetségesnek tűnő fiatal színésze küszködik, az előadás hibái aligha szolgálnak mentségül). Ám amikor a körvonalazottabb, fontosabb szerepeket játszók - főként a Valentinianust alakító Garay Nagy Tamás - sem igen lépnek túl a szövegfelmondáson, a játék tétje, értelme is elveszni látszik. Végképp elszomorító, hogy a társulat kitűnő idősebb színészei méltatlan helyzetbe kerülnek. Kóti Árpád, Simor Ottó és Csendes László például a szenátorok ki nem dolgozott jeleneteiben végszavazásra ítéltetnek, Miske Lászlónak ugyanott egy tolókocsiba kényszerítve kell rekedten ordibálnia. Az utóbbi egyike az előadás "modern színházi elemeinek" (van még szauna, uszoda stb. is); alkalmazásuk anynyira távol áll Parászkától, hogy végképp kínossá teszi az adott jeleneteket.
Ilyen fiaskót az ember igyekszik gyorsan elfelejteni; merem remélni, hogy a debreceni direkció is így van ezzel, s azt, hogy a színház éppen ezt a produkciót hozta el a Vidéki Színházak Találkozójára (melynek, sajnos, "méltó" nyitányává lett), csupán a korai nevezés kényszere okozta.
