Szent meggyőződésem, hogy egy film plakátja hűen leképezi a film lényegét: egy jó filmnél a poszter megjelenítése is igényes és eredeti, arról nem is beszélve, hogy milyen piszok jól tud kinézni egy mutatós poszter a falon. Egy 25-30 éves filmplakát ráadásul már komoly értékkel bír, sőt, nálunk is piaca van, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a héten a BÁV már a harmadik alkalommal tartotta meg plakátárverését Bécsi utcai Apszistermében - szeptemberben pedig Budapest Poster Gallery rendezte soros élő aukcióját.

Ezúttal rekordszámú, 150 tétel került kalapács alá, klasszikus, ismert vagy éppen ismeretlen, magyar, amerikai, francia vagy éppen olasz, esetleg korabeli szovjet plakátok, ami egy sor kérdést is felvetett bennem.

A cím számít, a megjelenés, a rendező vagy éppen a grafikus neve vagy az ár? Elvisznek-e egy török Bruce Lee plakátot? Vagy a méret számít, hiszen akadtak jókora méretű, majdnem faltől falig érő darabok is, amik mondjuk egy reklámügynökség tárgyalójának díszei lehetnek  

Itt valamennyi tétel a Plakátfiú néven is ismert Badits Marcel plakátgyűjtő kollekciójából került ki hosszas mérlegelés után, ahogy az aukciós sorrend felállítása és a beárazás is rengeteg energiát is időt vett el. Az impozáns tárlat minden darabjáról fél oldalt is lehetne írni külön-külön, hiszen rengeteg különlegesség került elő – ilyen Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjének westernre hajazó olasz plakátja. A Különben dühbe jövünk angol vagy az Egy szobalány naplója japán plakátja -, rengeteg tényleg fontos vagy nagyon népszerű munka poszterével együtt. Volt, amiről előre meg lehetett mondani, hogy elviszik, volt, amire nem fogadtam volna, de értek meglepetések.

Természetesen már az árverés előtt megvoltak a magam kedvencei, és kíváncsian vártam, mennyire egyezik véleményem a „piac” ízlésével. Hát nem sokban. Az általam kinézett plakátok zömét nem vitték el – én nem vásároltam, otthon rengeteg plakátom van -, ahogy azok jelentős részét sem, amire a pedig fogadtam volna, hogy jó áron mennek el. Mint kiderült, az ilyen aukciókon a tételek fele rendszerint megmarad, pedig a legvégén újra lefuttatták a megmaradtakat, és párat el is vittek közülük.

A nagy méretű. általában 1560x1160 mm méretű darabok közül nem nagyon vettek – ilyen volt a gyönyörű Hitchcock – The Golden Years is -, és érthetetlen módon nem keltek el Jacques Tati és az Almodóvar-filmek poszterei sem, és ami még furcsább, a nálunk istenített Bud Spencer sem volt olyan népszerű, mint azt gondoltam, pedig eredeti olasz verziót is kínáltak.

Nem ment el két kedvencem, a Ridley Scott rendezte Párbajhősök gyönyörű német plakátja, pedig 15000 forintról indult, ahogy Luis Buñuel nagy klasszikusa, az Egy szobalány naplójának csodálatosan szép japán verziója, ami 35000 forintról kezdett. A szovjet plakátok – eredeti vagy magyar verzió - sem bizonyultak kelendőnek, pedig a magyar Állami áruház vagy a Dollárpapa cirill betűs poszterét bármikor kitenném bárhová, de a Blokád című kétrészes című háborús film Görög Lajos grafikus által készített plakátjának sem lett új gazdája. Bár én hittem a retro design erejében és az adott grafikusok nevének vonzerejében, de a viszonylag fiatal, főleg harmincas-negyvenes vevőközönség másra vágyott.   

Hogy mit vittek el? Általában eredeti külföldi plakátokat, de Woody Allen is népszerű volt minden kiadásban, akárcsak Belmondo és Jack Nicholson. Kevésbé mentek a sci-fik, a távol-keleti filmek – a török Bruce Lee például nem kellett senkinek - vagy a gyerekfilmek, de szerették a hetvenes és nyolcvanas évek munkáit is, ha nem is feltétlenül a korszak jellegzetes „funky” designját. Jól ment el például A sakál napja magyar plakátja és meglepő módon a Félénk vagyok, de hódítani akarok nekem nem túl vonzó hazai posztere, az egyik legjobb itthoni krimi, a Dögkeselyű plakátja, de a licitháborúk másért zajlottak.

Sokan mozdultak rá a Jöjjön el egy kávéra hozzánk című olasz vígjáték magyar plakátjára, a Snoopy gyere haza olasz változatára vagy a Pál utcai fiúk angol nyelvű verziójára – kevesen tudják, de Fábri Zoltán 1969-es rendezése magyar-amerikai koprodukció volt -, ami nem véletlen, hiszen Mary D.A. Mayo grafikája tényleg gyönyörű.

Sok mindent vittek el viszont kikiáltási áron, ami 20 és 30000 forint között mozgott. A már emlegetett, tényleg különlegese nagyméretű olasz Jancsó filmplakát is így ment el, igaz, kicsit drágábban, 50000-ért és a Twiggy, a sztár különleges magyar posztere is. A meglepetésre még kicsit várni kellett. A sztár ugyanis a James Bond sorozat korai, de ikonikus darabja, a Dr. No német plakátja lett, ami 80000-ről indult és végül 260000-ért ment el egy valóban izgalmas licitálás után – valaki nagyon büszkén tekint majd Sean Connery jellegzetes, pisztolyt szegező pózára, ami a franchise képi világának meghatározó részévé vált az évek során. A megmaradt darabok nagy valószínűséggel kiállítással egybekötött jótékonysági árvetésre kerülnek Karácsony táján.

Badits Marcel hatalmas gyűjteménye még számos más árverés alapjául szolgál, amiből ő maga is árul honlapján. Véleménye szerint akár egy ma beszerzett filmplakát is pár év alatt nagyon értékessé válhat, ehhez azonban több szempontot is érdemes figyelembe venni. Ha egy filmhez több verzióban készítenek posztereket, mindig a ritkább, különlegesebb ára megy fel akár egy-két év alatt is, de előfordulhat, hogy egy színész halála viszi fel az árakat, például A sötét lovag plakátjai közül az, amin Heath Ledger látható, többszörösét érik azoknak, amin a főszereplő van – igaz, maga a Joker karakter is rendkívül népszerű. A plakátfiú szerint ugyan a filmplakátok szerepe rendkívüli módon vissza fog szorulni – helyüket a digitális képernyők veszik át -, de amíg lesznek gyűjtők, eddig mindig lesz papír alapú verzió is. És pár darabot biztos ami biztos alapon érdemes beszerezni akár egy frissen bemutatott filmhez is.

Fotó: Szécsi István