Volt-e külügyminiszter Kádár János? Miért forgat filmet a magyar forradalomról két kanadai? Történelmi tévedések és magával ragadó hangulat. Egy középiskolai történelemtanár véleménye a Tarantino által pénzelt dokumentumfilmről.

A mai naptól vetítik a mozikban a kanadai-amerikai kooprodukcióban készült '56-os dokumentumfilmet, a Szabadság viharát. A film azonban már a mozibemutató előtt megmérettetett, talán a legkritikusabb közönség előtt. Kiderült: (szak-)értelem és érzelem együtt sokra viheti.

Szerda délután tartották a Szabadság vihara premier előtti bemutatóját történelemtanárok számára a Palace Westendben. A vetítés után a film kanadai szerzőpárosával is elbeszélgethettek a jelenlévők.

Kinek van kérdése? - kínálta a közönségnek a mikrofont az összejövetel háziasszonya, miután elsötétült a vászon és felocsúdtak a halvány fényű lámpák a teremben. Az első felszólaló csak kisvártatva jelentkezett. Nem mintha nem kavargott volna ezer gondolat mindenki fejében. De a megszólaláshoz előbb a közönségnek is fel kellett ocsúdnia, le kellett küzdeni a szorongató érzést a mellkasokban és a fojtogató gombócot a torkokban.

Az '56-os októberi forradalom önmagában szívet szorongató téma, különösen nekünk, magyaroknak, de a film nem egyszerűen a történelmi tényekre alapozza a hatást. A már sokszor látott dokumentumfilm-részletek, az interjúbevágások sodró egymásutánját művészi képsorok fűzi össze finoman, de annál találóbb allegóriaként: történelem és vízilabda, egy forradalom szélén álló nép félelmetes, még a felszín alatt feszülő ereje és egy izmos férfitest fojtott mozgása a vízben, véres összecsapás az utcákon és test test ellen a medencében...Mint ahogy arról már jóval a vetítés előtt hírt adott a sajtó, a Szabadság Vihara az '56-os melbourne-i olimpián aranyérmet nyert vízilabdázóink egy emlékezetes mérkőzését (a szovjet és a magyar csapat botrányba fulladt találkozóját), az arra való felkészülést és a csapat olimpia utáni sorsát követi, mint Ariadné fonalát a forradalom eseményeinek - máig is számos ponton felderítetlen - labirintusában. A választás is telitalálat, a kivitelezés is profi. Ez a profizmus pedig leginkább a mértéktartásban mutatkozik meg: hatásos de nem hatásvadász, s olyan objektíven mutatja be az eseményeket, ahogyan - valljuk be - talán egyetlen magyar alkotó sem volna ma képes.

A film ötletgazdáit, a fiatal kanadai testvérpárt, Colint és Megant (The Sibs) már 20 éve, azaz kamaszkoruk óta foglalkoztatta a film alapgondolata. Mint megtudhattuk, a vízilabdán keresztül ismerkedtek meg a híres-hírhedt meccs történetével. S bár készségesen válaszoltak a "honnan jött az ötlet?" kérdésre, változatlanul rejtély, hogy két kanadai miért vette a fáradságot és ölt bele 5 évet egy olyan vállalkozásba, amire a pénzt is úgy kellett összekalapozni, s ami nem kecsegtetett feltétlenül óriási kasszasikerrel: egy kis európai nép elbukott forradalmának és szabadságharcának bemutatását. Talán azért az őszinte és meghatott "köszönjük"-ért, amit a harmadik felszólaló, egy idős történelemtanár mondott ki, végre, minden jelenlévő megkönnyebbülésére.

Milyennek találták a filmet ők, a történelemtanárok? Amit egyöntetűen elismertek, hogy hiánypótló alkotás: mindeddig nem készült olyan film, ami ennyire alkalmas lenne arra, hogy a fiatal korosztálynak közvetítse ötvenhat szellemiségét. Külön érdeme, hogy nem csak nekünk, magyaroknak szól, de rólunk szól, és bízvást remélhetjük, hogy külföldi terjesztése végre megismertetheti és megértetheti a nagyvilággal a mi szabadságszeretetünket és nemzeti tragédiánkat. Elvitathatatlan érdemei mellett azonban vannak hibák, tévedések a filmben, melyekre a szakértő kollégák nem voltak restek felhívni a figyelmet. Íme a legjelentősebbek: Kádár János sosem volt külügyminiszter, mint ahogy az a filmben elhangzik, és a szovjetekkel való lepaktálást nem ő kezdeményezte, - noha elfogadta azt, s ez mit sem kisebbít azon a történelmi bűnön, amit elkövetett. A kollégák felhívták a figyelmet arra is, hogy a film egybemossa az október 25-ei és 28-ai történéseket, az ávósok meglincselésére ugyanis nem a Kossuth-téri lövöldözés után, hanem néhány nappal később került sor, s hogy a december 6-ai szovjet-magyar vízilabda-mérkőzés idejére még nem fejeződtek be az utcai harcok, a küzdelem egy időben folyt Budapest utcáin és a melbourne-i medencében. Az áldozatok számát illetően is kifogásoltak néhány adatot, elismerve, hogy a mai napig nincs erről pontos ismeretünk. Mindezektől függetlenül a szakértő közönség egyöntetűen alkalmasnak találta a filmet az oktatásban való felhasználásra.

A mindkét fél számára hasznos beszélgetés után lassan kezdett kiürülni a terem. Néhányan még maradtak, s autogramkérés ürügyén igyekeztek közelebbről szemügyre venni a szimpatikus kanadai testvérpárost. "Remember 56!" -írták ők búcsúzóul az eléjük tartott szórólapok hátára-elejére.

Kell erre minket emlékeztetniük a kanadaiaknak? A forradalom eseményeire, hőseinkre és árulóinkra e nélkül a film nélkül is emlékezünk. Emlékezünk a zsarnokságra és a szabadság árára. Ahhoz azonban talán ők kellettek, hogy ne felejtsük ezt sem: volt idő, mikor mi, magyarok, "olyanok voltunk, mint egy nagy család". Fájdalmas az emlékeztetés, de ezer köszönet érte.