A harcias gallok, Luc Besson ötletmester vezényletével ma már a saját térfelükön is előszeretettel letámadják a hollywoodi versenytársakat. A francia filmesek mostanság nemcsak a komikus és/vagy rózsaszín műfajokban jeleskednek: Bessonék néhány éve taktikusan felismerték azt is, hogy a kortárs amerikai akciómozik valósággal roskadoznak a speciális effektusok, a villámvágások, a steril színészi jelenlét súlyai alatt, így komoly igény mutatkozik a letisztultabb, lekerekített izgalmakra. A 2008-as Elrabolva imponáló egyenességgel épített a közönség ez irányú elvárásaira. A hasonló babérokra törő második rész azonban már nem ennyire célirányos, ezért csak felemás eredményeket képes felmutatni.
A családmentős, a néző xenofóbiájára és külföld-parájára alapozó első felvonás annak idején egy pajszer szofisztikáltságával tört be az akciófilmes piacra. Tisztes pénzügyi sikerének titka szerethető egyszerűségében, a csontig lecsupaszított, konzervatív formula üzembiztos használatában rejlett. A legendás Kommandó nem kimondottan cizellált történetét albán leánykereskedőkkel újramesélő mű nem pepecselt a főhős lelki vívódásával, a meglepő drámai fordulatokkal, és a CGI-részlegnek sem kellett beüzemelnie a gépparkot.
Az írói erőlködéstől és modorosságtól mentes minimál-sztori (apuci kislánya külföldre megy, maffia lecsap, ex-CIA papa bepöccen és végez mindenkivel) tökéletesen összefűzte a látványos kaszkadőrmutatványokat, a feszes üldözéseket, a hagyományos tűzpárbajokat. A francia stáb legnagyobb dobása mégis az volt, hogy az akkor épp ötvennyolcadik évét taposó Liam Neesonban felfedezte a kőkemény és érzékeny akcióhőst. Ez olyannyira jó döntésnek bizonyult, hogy ha manapság valaki tökös és hiteles ex-katonát, borostás alfahímet vagy visszavonult szuperügynököt keres, gondolkodás nélkül tudja, melyik színészt kell először megkeresnie.
Az Elrabolva 2 alkotói sem agyaltak túl sokat a folytatáson, úgy voltak vele, ha Liam Neeson velük van, ugyan ki lenne ellenük. A szálfatermetű ír valóban "azt teszi, amihez a legjobban ért": kellemes, búgó hangon ellágyul a közös családi fagyizáson, majd amikor felbukkannak a rosszfiúk, felkapja a fekete bőrkabátot, és fél kézzel lezúzza a várost. Neeson most is iszonyúan cool az egyszemélyes igazságosztó szerepében, ráadásul még hatvan felett is képes úgy akciózni, hogy nem fordul át az egész valamiféle morbid múmia-showba (lásd a Feláldozhatók kalandjait).
Sajnos Neeson leigazolása mellett a stáb más pozitívumot nem nagyon tud felmutatni. A vékonyka sztori valószínűleg a "ctrl+c" és a "ctrl+v" billentyűkombinációk hathatós segítségével készült, és míg az első részben az elvált, ex-szuperügynök lányát az albán maffia rabolja el, addig a folytatásban az elvált, ex-szuperügynök ex-feleségét a halott maffiózó apja kaparintja meg. Párizs helyett Isztambul, leánykereskedelem helyett balkáni vérbosszú, kislány helyett az egész család: a szálkásított eredeti formula akár újra működhetne, ám az alkotók esetlen fordulatokkal és petyhüdt akciókkal töltötték ki az üres helyeket. A fokozási kényszer hatására a második rész végül átbillen azon a bizonyos vékonyka határvonalon, és finom áthallásokkal megszórt, férfias akciófilm helyett önmaga paródiájává válik – ez azonban jó hír az ilyesmire fogékony ínyenceknek.
Bűnös élvezetként fogyasztva ugyanis az Elrabolva 2 rögtön kiadja a valódi ízeit és zamatait. A délelőtti szappanoperákat idéző, már-már szürreálisan bugyuta és nyálas felvezető legalább annyira vicces, mint a second-hand mackófelsőkbe öltöztetett, borostás és hájas albán bagázs emberrablós "terve". Szegény Rade Šerbedžija, most is kénytelen egyetlen figurába belesűríteni az összes olyan sztereotípiát, amit a nyugati ember a “sötét, barbár” Balkánról valaha kigondolt. A szerb színész kisujjból hozza a kattogó akcentust, és főgonoszként olcsó műbőr-kabátban, dühös tekintettel masírozik fel-le a színen, miközben a verőlegényei úgy hullanak, mint a legyek. A csendesebb felvezetés után a második etapban masszív darálás vár ránk: a zöldségesbódék, műemlék-épületek és vétlen autók menetrendszerű letarolása kötelező, de az igazán groteszk mégiscsak az, mikor a hős egyszem kislánya helymeghatározás céljából gránátokat kezd hajigálni a milliós nagyváros kellős közepén.
Talán nem ok nélkül remélhetjük, hogy ezt a második felvonást már a francia alkotók sem veszik egészen komolyan, és az álomgyári adrenalin-felhozatalt inkább egy amolyan "ha már lúd, legyen kövér" mosollyal próbálták felülmúlni. A VHS-korszak legszebb leszámolós fináléit megidéző, végső boxmeccs mintha pontosan ebbe az irányba terelné a nézőt: lehet akár szeretni is ezt a filmet, csak egyetlen perce sem szabad komolyan venni!
