Kiknek ajánljuk? Azoknak a harmincas retrórajongóknak, akik már az iskolai farsangon is Leonardónak öltöztek. És persze azoknak a mai 14 éveseknek, akik szerint Megan Fox a világ legjobb nője.

Gyerekkoromban nagyon bírtam a Tini nindzsa teknőcöket. Főleg a különc Donatellót, az okos kis találmányaival meg a tudományos halandzsájával. Óvodásként olvasni tudó, csak az órákon megjegyzettek dolgokkal, nulla otthoni tanulás árán majdnem kitűnő tanulóként ugyanis vele tudtam a legkönnyebben azonosulni. És persze pizzát is szerettem volna házhoz rendelni, csak az ilyesmi a '90-es években vidéken még igazi úri huncutságnak tűnt, a pesti Pizza Hutok valami méregdrága, éteri mesehelyszínnek tűntek a számunkra.

Természetesen az iskolában is mindenkinek megvolt a maga kedvenc nindzsa teknőce, ám a stoppolás sajátos ököljog alapján ment. Csak az lehetett Leonardo, Donatello, Rafaello vagy Michaelangelo a nagyszünetben, aki rendelkezett az adott karakter akciófigurájával (ezeknek a Storage Shell-kiadású teknőcöknek ráadásul ki is lehetett nyitni a páncélját, mint valami szekrényajtót, és műanyag dobócsillagokat, meg persze titkos üzeneteket lehetett a belső szerveik helyére rakni). Nekem sajnos nem volt ilyen figurám, így többnyire csak Szecska mestert alakíthattam az udvaron, aki a szerepe szerint mindig valami ősi keleti bölcsességet motyogva engedte útjára a tanítványait, aztán unottan nézte, ahogy azok a rönkvárban kommandóznak, meg műanyag karddal szaltóznak a távolugró gödör homokjába. Persze járhattam volna rosszabbul is: Zúzót meg a fekete nindzsáit ugye mindig legyőzték, és az őket alakító gyerekek néha igazi, combzsibbasztó rúgásokat kaptak a wannabe nindzsáktól.

Teknőcnek lenni nagyon menő dolog volt, ezért kiokoskodtam, miként tudnék csatlakozni a bandához. A hivatalos akciójátékok nagyon drágák voltak, de annyi zsebpénzem pont volt, hogy a város széli lengyel piacon venni tudtam belőle egy kínai Donatello-hamisítványt. Lila színű szemkötő helyett ugyan valamiért pinkbe hajó magentaszínűt kapott, és az övcsatjára is G-t nyomtattak D helyett, de ezt kimagyaráztam az osztálytársaim előtt azzal, hogy ő Giotto, a Tini nindzsa teknőcök japán rajzfilmverzióból (amit csak a Sky Channelen lehet látni parabolával, a magyar adókon nem), a barátait pedig, akik az amerikai teknőcök távoli unokatestvérei, úgy hívják, hogy Caravaggio, Tiziano és Masaccio (a neveket egy művészeti lexikonból puskáztam ki). A kamu sztori bevált, ettől kezdve én is cigánykerekezhettem a többiekkel a beton pingpongasztalon. És hogy miért írtam le mindezt ilyen hosszan? Mert magáról a filmről én is csak ugyanazt tudnám elmondani, amit a fél világ:

unalmas és humortalan parasztvakítás, csapnivaló színészekkel és béna speciális effektekkel!

Ráadásul már Megan Fox fenekét sem mutatják annyiszor, mint amennyit az első részben. Sőt, a jelenetei felében egy kockás favágóinget hord a derekára kötve, és egész egyszerűen nem csinál semmit.

Sajnos végig az volt az érzésem, hogy a producer Michael Bay és a keze alá dolgozó csapat (Dave Green rendező, Josh Appelbaum és André Nemec írók) nem tudták eldönteni, kinek szóljon ez a film. A mai gyerekeknek, vagy azoknak a rajzfilmimádó, harmincas geekenek, akik pont akkor voltak gyerekek, amikor félbe szakadt a Kacsamesék Antall József halála miatt? Engem eleve zavar ez az egész "élőszereplők közé dobjuk a rajzfilmszerű CGI-figurákat"-felállás, mert már az Alvin és a mókusok meg a Garfield idején is béna volt (és szerintem azóta is csak a Majmok bolygójában meg a Warcraftban működött úgy-ahogy ez kevert látvány).

A '80-as és '90-es évek rajzfilmjeiben pont az volt a jó, hogy bármilyen mókás őrültséget elbírt a műfaj. Nem véletlenül lett gagyi a He-Mantől kezdve a G.I. Joe-ig mindegyik olyan blockbuster, amiben ezeket a régi animációkat próbálta megfilmesíteni az ötlettelen Hollywood. Pedig nem lenne ördögtől való a dolog, én például tényleg kíváncsi lennék egy élő szereplők közé tett CGI szörnyes Blackstarra, egy jó kis zúzós Cadillacs & Dinosaursra meg pláne! A Tini nindzsa 2-höz ráadásul készült egy rakás pofás terv, például Bebop és Rocksteady az eredeti elképzelés szerint teknőscsont nyakláncos, újkori barbárok lettek volna. Sajnos végül gatyából kilógó seggű, pocakos bumburnyákokká dizájnolták át őket, akiken röhögnie kéne a nézőnek, ha hülyeségeket beszélnek, a sörhasukat csapkodják, vagy odafingnak egy nagyot a másik orra alá.  

Jó pont viszont, hogy az új részben Bebop és Rocksteady mellé beemelték a rajzfilmekből a hokimaszkos Casey Jonest. Az aktuális főgonosz pedig Krang lett, a ronda, rózsaszín agyvelőszörny, aki egy benga nagy robot gyomrában ücsörögve építgeti a féregjáratokon átugráló, világpusztító szuperkütyüit. A négy teknőcharcos jellemét is egész jól kidolgozták az írók, bár nem szívesen spoilerezném el, miért szakadnak a történetben két táborra. És azért is jár a dicséret a készítőknek, hogy a film stáblistája alatt a régi, kultikus rajzfilmsorozat a főcímdala szólt, ami miatt minden hétvégén megérte korán kelni, és nindzsa teknőcként ugrálni a felhőkarcoló tetejének kinevezett franciaágyon:

Ettől persze még ugyanolyan bárgyú az egész film, mintha mostanában azért osztanának pénzt Hollywoodban, hogy béna folytatást kapjon minden olyan jól ismert brand, amiben mutánsok vannak, az X-Mentől kezdve a Tini nindzsa teknőcökig.

Értékelés: 5/10