Gyerekestül tért vissza életünkbe a tétova Xavier, ideiglenes otthona ezúttal New York. Bár felesleges ötletnek tűnik a megöregedett, de meg nem komolyodott férfit egy újabb helyre küldeni, a Már megint lakótársat keresünk a trilógia legjobb darabja lett, és így méltó lezárást kapott az előző évtized egyik legsikeresebb európai filmsorozata.
Mit kell tudnunk, mielőtt megnéznék a Már megint lakótársat keresünket? Xavier-vel (Romain Duris) utoljára Londonban találkoztunk, ahol újra összejött Wendy-vel (Kelly Reilly), volt barcelonai lakótársával. A párizsi fiú ettől függetlenül továbbra is jó viszonyt ápolt Martine-nal (Audrey Taotou), volt szerelmével, és persze legjobb barátjával, a belga leszbikus Isabelle-lel (Céclie de France).
Tíz évvel később csatlakozunk be újra a szereplők életébe. Ami erre az apropót adja, az egy szétköltözés, Wendy ugyanis beleszeret egy amerikai férfiba, és ezért New Yorkba költözik a két gyerekükkel. Xavier nem akar lányától és fiától távol élni, ezért követi családját a tengerentúlra. Szerencsére Isabelle is itt él már párjával, Ju-val (Sandrine Holt), akivel egyébként is a családalapítás küszöbén állnak, amelyhez sperma formájában éppen Xavier nyújt támogatást.
Bár én alapvetően pozitívan viszonyultam a Lakótársat keresünk első két részéhez, véleményem szerint mindkét film hemzsegett a hibáktól. Különösen a második epizód, a nyolc évvel ezelőtti Még mindig lakótársat keresünk volt nagyon gyenge, széteső szerkezete, erőltetett poénjai és túl hosszú játékideje szerintem sokakat eltántoríthat most a legújabb résztől.
De pont ez lenne a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk. A Már megint lakótársat keresünk ugyanis a sorozat legjobb darabja, szerkezetében és humorában is sokkal jobban kapcsolódik az első filmhez. Erasmushoz hasonlóan újra találkozhatunk a felvilágosodás és a XIX. század gondolkodóival Xavier vízióiként, aki ismét csak fut, rohan, késik, sokat bénázik, de végig nagyon szerethető marad.
A Már megint lakótársat keresünk kulcsa a kiválóan kidolgozott karaktereiben rejlik. Régóta ismerjük és kedveljük a főhősöket, az új rész nézése közben elkapott az az érzés, ami akkor fut végig rajtam, amikor egy rég látott baráttal találkozom. Azonnal felvesszük a fonalat, kifejezetten gyorsan ráhangolódunk a másikra, nincs kínos csend vagy értetlenség, egyszerűen végig jól érezzük magunkat.
Sokat segít ebben az új helyszín, New York is. Vicces látni, hogy mennyivel jobban megértette magát Xavier Barcelonában, mint a tengerentúlon, az amerikai-európai kulturális különbségek egyszerre érdekesek és humorosak. Sokat javult a főhős írói stílusa, élménybeszámolója a bevándorlók életéről hangulatosabb, elgondolkodtatóbb lett. Az író alkotja a történetet és a történet alakítja az írót szerkezet adja ismét a film keretét, és ez is talán most a leghatásosabb. Külön meg kell említenem a zseniális zárójelenetet, ahol minden szál egy furcsa és kiszámíthatatlan esemény kapcsán gubancolódik össze.
A Lakótársat keresünk lezárása tehát a lehető legjobbra sikeredett, az pedig igazán nagy csoda, hogy mindezt megélhettük, hasonló jellegű, átlagemberekről szóló trilógiával ugyanis csak elvétve találkozhatunk a filmtörténelemben. Az egyik példa a Mielőtt…-trilógia, amely szintén közel húsz éven keresztül követi főhősei sorsát, a párhuzamokból és a két történetből egy egész tükör állítható össze generációnkról – de ez már egy másik cikk témája.
