Ahol a fogatlanság egyenesen arányos a szenzációval, és az egész olyan, mintha egy rontott nyelvű, torzított Parti Nagy-versből lépett volna elő. Sárbogárdi Jolán mezítlábas epigonjaiként. Dömötör Tamás úgy döntött, mindezt megmutatja filmben is. Kicsit feszesebben, kicsit dramatizálva, kicsit tanulságosan - a Dogma-filmeket idéző modorban.
Így a Czukor Show nem távolodik el a cselekménytől sem térben, sem időben, a kézikamera mindig ott van, ahol a történet játszódik, a fegyverre vonatkozó Dogma-szabályt viszont látványosan nem tartja be. Nem is kell, hiszen egyetlen, igazi fordulata nélkül a Czukor Show teljesen érdektelenné válna. Így viszont épp azt a pillanatot csípi el, amikor a valóságot szakmányban gyártók egy nap szembesülnek a nyers, még vágatlan realitással. Azzal, amire nincs forgatókönyv, nincs panel, előre felírt kérdés. Csak úgy besétál a stúdióba, és egy reszketeg, tünékeny pillanatig ott is marad. Dömötör filmje épp attól jó, hogy maximálisan ki tudja használni ezt a kis villanást.
Persze ezért nem kevés kompromisszumot kell kötnie. Például, hogy embert próbálóan statikus a mozi. De nem is lehet másként, hiszen a történet a Mónika-szerű kibeszélőműsorok logikája szerint pereg. Azt forgatja le, jeleníti meg. Vendég be, duma, újabb vendég, duma, duma, hogy lassan előbújjon egy olyan történet, amely egyszer csak kiszökik a gyártók kezéből. Mindezt persze megpróbálja ellensúlyozni a műsort készítők cinizmusával, de a kuliszszák igazából semmi olyasmit nem árulnak el, amit magunk is ne sejtenénk. Ami a vendégeknek a puszta és megmagyarázhatatlan életük, az a kamera túloldalán csak nyersanyag, amit vágni kell, felöltöztetni, megcsócsálni. Az egyik dolgozik, a másik belehal, a negyedórás hírnévért cserébe.
Két momentum azonban kiemeli a filmet az átlagból. Az egyik - és sose hittem volna, hogy egyszer ezt le fogom írni - Árpa Attila. Aki nem kevés bátorsággal vállalja, hogy némiképp önmagát játszhatja: a tört angolos, buszsávon közlekedő médiabunkót, akinek szavára kapuk nyílnak és ablakok záródnak. Aki kevéssel marad el vendégeitől, ám ez a kevés épp elég a kiskirálysághoz. Aztán egyszer csak megmerevedik az arca, bambán maga elé bámulva emészti legnagyobb sikerét, ami egyben legnagyobb bukása is, és hirtelen megjelenik az az entitás, amelyről azt hittük, nem létezik: Árpa Attila, a színész. A másik pedig a Nyugat beemelése a filmbe a svéd tévések képében. A Nyugat örök és beváltatlan ígérete, hogy majd mércét, erkölcsi tartást hoz, hogy végre felnőhetünk valamihez, amiről hisszük: mindig is bennünk volt. De kiderül, mérce helyett ők ugyanolyan sóvár mosollyal csúsznak le hozzánk. A sikerhez pedig mindent fel kell égetni magunkban, száműzni az ideák árnyait is. A svédek ugyanis mindent megvesznek, amiről elhitetjük, hogy eladható.
Ezért nem kell nagyon szidni Czukor Balázs erőtlenségét, a Füst Milán-témát, a film felvállalt vontatottságát, ritmustalanságát, már-már kérkedő közhelyességét. Dömötör Tamás ide, ehhez a pillanathoz akart megérkezni. Talán túl nagy falat volt ehhez egy egész estés film, de megérte. Egy pillanatra, biztosan.
