Lasse Hallströmre nem lehet panasz, a hosszú hollywoodi kitérő után visszatért hazájába, és olyan svéd krimit (értsd: thrillert) forgatott, hogy az tökéletesen megfelel a "skandináv mintának". Brutális kezdés, hűvös színek, a nyomozással párhuzamosan zajló családi dráma, amely éppolyan fontos, mint a tettes kiléte, és persze ráérős tempó.
Nemrégiben A híd című dán–svéd sorozat villantotta fel a műfaj erényeit. Például azt, hogy nincsenek szemgyötrő vágások, a bűn is másképpen dizájnolt, mint amerikai társaiban, inkább minimalista és nem tuningolt, illetve a szereplők is jobban hasonlítanak az emberekre, mint egy film karaktereire.
A hipnotizőr néhány elemet jól vesz át. Stockholm itt sem szolgálja túlzottan az országimázst, önmagába zárkózott, fagyos, rideg hely, ahol a karácsonyias díszletek mögött tombol az erőszak. Mattias Montero képi világa meggyőző, már abban is, hogy nem bűvészkedni akar, nem varázsolni, hanem tartja a két lépés távolságot a képeslap-esztétikától. Úgy szép a vadon is, hogy mégse szeretnénk odaköltözni. Minden más viszont nagyon iskolás. A történet krimi része épp annyira bonyolult, mint egy fondorlatosabb Derrick-epizód, és a családi dráma sem jut tovább a megcsalás közhelyes köreinél. Pedig Hallström nagyon igyekszik, hogy többet lássunk bele a történetbe, hogy itt valami igazi tragédia törjön a felszínre, miközben azért a kezünket is tördeljük, hogy vajon ki lesz az, aki lemészárolt egy egész családot. De hát nem tördeljük, és a nagy ráérősség sem vezet többletjelentéshez, a nagy felismerések valahogy leperegnek rólunk. Így a két órában egyszer csak lötyögni kezd a történet, és a kezdeti feszültség is lassan elpárolog. A csúcsjelenetnek szánt „leszámolás” egy tó jegén majdhogynem burleszkes idétlenkedésnek tűnik, pedig elvileg itt kellene lélegzetfojtva szorítani a karfát, hogy vajon ki menekül meg, és kit nyel el a jeges víz mindörökre. Végül csak az izgalom merül el.
A záró képsorokra pedig még a Disney stúdiónál is ovációban törnének ki. Itt éri utol Hallströmöt a végzete, az, ami szánalmasan giccsessé tette helyenként a Csokoládét és az Árvák hercegét. Minden ránc kisimul, minden arcra kiül a csillagszórós mosoly, és senki sem marad egyedül szenteste a sötét gondolataival. Mintha minden borongást, minden szépen dédelgetett komorságot, amellyel addig olyan jól gazdálkodott a film, elfelejtenének a végére. Ezért nem lett igazán karakteres az amúgy legjobb Hallström-mozi, a Kikötői hírek sem. Hiszen a felgyülemlett keserűség mégsem olyan, mint a villanykapcsoló. Ebből is látszik, hogy Hallström ereje kimerült abban, hogy megfeleljen a műfaji követelménynek, eszébe sem jutott, hogy maradandóbb tartalommal töltse fel a készen kapott kliséket. A hipnotizőr arra a diákra hasonlít, aki okosan egyszerűsíti le a bonyolult egyenletet, ügyesen mutatja fel a megtanult tételek szépségeit, ám a végeredménnyel már nem tud mit kezdeni. Nem tudja mire használni.
Ha menti valami a filmet, akkor a színészek mentik. Jó nézni például Mikael Persbrandt (a hipnotizőr Erik szerepében) szikár és barázdált arcát, fáradtan csillogó kék szemét, azt, ahogy fáradtan leveszi a szemüvegét, vagy ahogy az altatóktól támolyog. Neki hisszük el, hogy a svéd férfiak még a hóhullós időkben sem kötnek sálat a nyakukba. Tobias Zilliacus nyomozója és Lena Olin féltékenységtől gyötört felesége már kevesebbet tesz hozzá a bevált receptekhez, de ebben már a forgatókönyv is ludas. A nyomozónk ugyanis se nem sziporkázóan intelligens, se nem eléggé lecsúszottan magányos, inkább megáll a kettő között, a senkiföldjén, ami emberileg hihető, de kissé unalmas. Mintha attól féltek volna, hogy ha jobban kidolgozzák a karaktert, akkor az eltereli a figyelmünket a film többi részétől. A sok szürke közül „kiragyog” egy markánsabb fekete.
A hipnotizőrön ugyanakkor minden hibája ellenére is érezhető az élet szaga, ami manapság, a túllihegett Sherlockok és a képregények skatulyáiból kihúzott világmentők korában igenis lehet erény. De arról már nem nagyon győz meg, hogy be is kell érnünk ennyivel.
