Az Ütközések az a ritka közönségfilm, ahol a történet egyáltalán nem zárul happy enddel, vagy legalább megnyugtató erkölcsi igazsággal. A film nyíltan rasszista szövegeivel, és a faji ellenségeskedés nyers ábrázolásával botrányt keltett az Egyesült Államokban. A kritikus mérsékelten lelkesedik, noha Paul Haggis rendezését esélyesnek tartják az Oscarra is.
Az Ütközések az a ritka amerikai közönségfilm, ahol a történet egyáltalán nem zárul happy enddel, vagy legalább megnyugtató erkölcsi igazsággal. A négerek tovább bűnöznek, a kínaiak csempésznek, a fehérek maradnak intoleráns bunkók.
"Az emberek olyan távol kerültek egymástól, hogy a kapcsolatteremtésre egyetlen mód marad, mégpedig a konfliktus", mondja ki egy néger rendőr a film tézismondatát rögtön az Ütközések című film elején. Gondolom azért akartak gyorsan túl lenni az amerikai mainstream filmekben kötelező magyarázaton, mert a rendezőtől a forgatókönyvírón át a fővilágosítóig mindenki tisztában volt a ténnyel, hogy ez kamu.
Nem az elszigeteltség az oka a film témájául szolgáló rasszizmusnak, hanem. Hanem senki nem tudja, micsoda, azt pedig még inkább nem, hogy miként lehetne kimászni a problémából.
A rengeteg szálon futó sztoriban ugyanis nincsenek jó és szereplők, hogy ennek mentén lehessen a végén aztán igazságot osztani. Mintha nem is hollywoodi produkciót látnánk.
A szemét, rasszista rendőrtől éppen ökölbe szorul a kezünk, amikor látjuk, ahogy otthon beteg apját ápolja a remény legkisebb jele nélkül, végül pedig vészhelyzetben éppen az általa megalázottakat menti ki a lángok közül. A hisztis, fehér, high society-feleségről kiderül, hogy végtelen magányát vezeti le a színes bőrű alkalmazottakon. A szerencsétlen, elgázolt kínairól megtudjuk, hogy kórházon és felesége ölelő karjain kívül embercsempész. A fiatal, fehér PC rendőrből pedig éles helyzetben önkéntelenül törnek elő a rasszista reflexek.
Az egymást keresztező sorsok kibogozhatatlanul kapaszkodnak egymásba, és olyan erővel fogják egymást, hogy világos, ha az egyiken javítanánk, azt valaki más fogja megszenvedni. Nincs megoldás.
Érthető, hogy a film komoly vitákat kavart az Egyesült Államokban, újságírók estek egymásnak, feketék, sárgák és fehérek háborogtak azokon a filmben elhangzó, nyíltan rasszista megnyilvánulásokon, amik egyébként naponta hallhatóak, amikor a célszemély nincs a közelben.
Persze az Ütközések esetében azért szó sincs vérrealista drámáról, a felkavaró jeleneteket menetrendszerűen követik a lírai betétek, lassított felvételekkel, könnyező szemekkel és himnikus zenével. A rendező, Paul Haggis a teljesen értelmetlen nyitómondat után egyébként meg sem próbálta megnyugtató megoldással zárni filmjét. Miután az összes létező bőrszín képviselői elküldték egymást az anyjukba/rálőttek a másikra, húszperces, ringató videoklipbe torkollik a film, a néző elandalodik, és csak az esti híradónál gondolkozik el, hogy akkor most mit kellene csinálni. Megnyugtatjuk az olvasót, senki sem tudja.
