Radu Jude A legboldogabb lány a világon társadalmi szatírája után második nagyjátékfilmjében egy privát lakásban barikádozza el magát, hogy afféle nemzedéki közérzetfilmet készítve a mindennapok láthatatlan nyomorának krónikása legyen. Banálisan egyszerű, hétköznapi történet, lakásbelső, pontos színészi teljesítmények és precíz szerkezet. Ez a Mindenki a mennybe megy.
Az új román filmhez hűen a Mindenki a mennybe megy alaphelyzete is pofonegyszerű: a harmincas éveiben járó, elvált Marius hétvégére kirándulást szervez a kislányának, ahol kettesben tölthetnek el néhány önfeledt napot. A gyerek azonban az anyával él, ezért az indulás előtt még fel kell ugrani az exfeleséghez, itt viszont egymás után jönnek a gondok. Ráérősen, türelmesen ismerjük meg a jellegzetes élethelyzetet, a szereplők jellemét és egymás közti viszonyát, mert a legapróbb, legegyszerűbb dolgok a legárulkodóbbak. Ezért különösen érdekes figyelni az apró rezdüléseket, az egymás felé tett mozdulatokat, az arckifejezéseket, az utalásokkal teli félmondatokat, és kihallani a szavakban megbúvó hangsúlyt és a remegő indulatot.
A film tematikailag és képileg is gyakran visszatérő eleme a háromszöghelyzet. Marius csak a gyerekével marad kettesben, és ilyenkor az apai, gondoskodó, odaadó oldalát látjuk. Egyébként minden helyzet, minden konfliktus emberek hármasából adódik. Ott van a röpke, de annál sokatmondóbb hazalátogatás, ahol Marius apjával és anyjával találkozik, és ahol szó szerint percek – de milyen tökéletesen kidolgozott percek! – alatt fajul ordítozásba és sértődésbe a beszélgetés. Aztán ott van az anyóssal és az exfeleség új barátjával felálló következő háromszög, ami végül is végérvényesen felborítja a látszólagos rendet. Végül ott van az exfeleséggel és annak barátjával kialakuló utolsó háromszög, amely a végzetes kifejlettbe torkollik. Ezeknek a helyzeteknek mindegyike megbontja a nyílt, szemtől szembe történő, egyenes, közvetlen kommunikációt, így a hármasok mindig elbeszélnek egymás mellet, nem figyelnek a másikra vagy süketek a mondatok valódi értelmére.
A szituációk talán legnyilvánvalóbb vonása, hogy minden háromszög úgymond alsó csúcsán Marius helyezkedik el, a másik két szereplő pedig a felsőkön. Az anyósával és volt felesége barátjával szemben Marius kénytelen engedni, és nem viszi el a lányát az egyébként az apának járó felügyeleti napon sem. Ezután volt feleségével és az új barátjával szemben is alulmarad, amikor azok figyelmen kívül hagyják szándékait, és türelmesen várnak a rendőrök megérkezésére. Ezért olyan jelentős az a rövid hazalátogatás, mert itt is azzal szembesülünk, hogy Marius, aki hol az anya, hol az apa mellé csapódik, valójában még gyerek, és a szülők is úgy bánnak vele. Innen érthető, hogy amikor a kislányától is meg akarják fosztani, és amikor már semmi választása nem marad, miért tör fel a magatehetetlen düh és agresszió. Ebben az infantilis állapotban mutatkozik meg nyíltan is Marius függősége, amikor az események ellenére újra vissza akar menni feleségéhez.
A felnőttek a csatározások közben pedig csak egyvalakiről feledkeznek meg, a kislányról, aki végignéz és végighallgat minden acsarkodást. Bár mindenki azt hangoztatja, hogy a gyereknek akar jót, mellbevágó, mennyire nem törődik senki sem az ő érdekeivel. Ugyanilyen ironikus a filmben is elhangzó cím, mely tételmondat szerint az egész család a mennybe megy, holott tudjuk, hogy ez csak a "jók" jutalma lehet. Persze a film azt mutatja, hogy senki nem tehető felelőssé egyedül egy közösen kialakított helyzetért, de Marius is ezért ragaszkodik őszintén és komolyan a saját jóságához. Közben pedig elszabadul a pokol.
A doku-realista, tartózkodó, szemlélő attitűd miatt amúgy hajlamosak lennénk azt gondolni, hogy az ilyen alkotások szenvtelenül, közömbösen állnak tárgyukhoz, azonban – mint egyébként oly sok más esetben – a Mindenki a mennybe megy is rácáfol erre a feltevésre. Az ironikus ábrázolás mellett ugyanis ott van a mély humanizmus és az együttérző szándék is. Látszik, hogy a rendező érzékenyen nyúl a harmincas éveiben lévő, fiatal generáció problémáihoz, és a főszereplő felé (annak minden hibája ellenére is) egyértelmű a szimpátiája. Ez az emblematikus korosztály rendre visszatérő szereplője az új román filmnek, mivel ők azok, akik serdülő- vagy fiatal felnőtt korban tapasztalták meg a rendszerváltást, és kellett hirtelen alkalmazkodniuk az új rend szabályaihoz. A ma már szülővé váló generáció, köztük Marius is alig találja helyét és saját szerepét a világban, az életek már régen kisiklottak. Valahogy semmi nem olyan, amilyennek lennie kellene, mert semmi nincs a helyén, ez pedig nagy szorongással és elkeseredettséggel jár. Ezek az emberek egyszerűen képtelenek a boldogságra.
Értékelés: 8/10
