Tegnap még azt mondtuk: szovjet film, és ugyanabba a skatulyába gyömöszöltük az ukránokat, a grúzokat, az örményeket, a litvánokat. A jugoszláv gyűjtőkategóriába a szerbek, a horvátok, a szlovének, a macedónok tartoztak. Csehszlovákia széteséséig nem nagyon használtuk külön a cseh és szlovák film megjelölését. Pedig már akkor is tudtuk, ami ma evidenciának számít: a nemzetiségek művészetét nem szabad mesterséges kategóriák kedvéért összemosni. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy alkotást Moszkvában vagy Tbilisziben, Belgrádban vagy Pulában, Prágában vagy Pozsonyban forgattak-e. Ha valaki megírja a megboldogult szocializmus filmtörténetének krónikáját, a szóban forgó országokról szólva nem annyira közös nevezőket kell majd keresnie, inkább a helyi színezet sajátos jegyeit szükséges meghatároznia. A mozgókép szlovák mesterei - Juraj Jakubisko, Dusan Hanák, Stefan Uher és a többiek - értékes opuszokkal gazdagították szomszédaink "tündéri realizmusának" színeit. Munkáik csúfondárosak és könnyedek, költőiek és felkavaróak, politikummal átitatottak és jelképekben bővelkedők. Néha túlcifrázták ugyan a nyelvet és a stílust, gondolati következtetéseikkel sem mindig azonosultunk, de vitathatatlan: a mienknél sokkal szerényebb filmgyártás nem sötét árnyék volt a palettán Forman, Menzel, Chytilova tündöklő csillaga mellett. Kelet-Európa filmes nimbusza napjainkban megkopott, így hát örülnünk kell minden életjelnek, az elmozdulás valamennyi ígéretes bizonyítékának. A szlovákoknál több követ dobtak az állóvízbe. Szomszédaink most előrukkoltak egy kedves mesével, mely a régi szép filmünnepek hangulatát idézi, s üde színfoltként emelkedik ki a nyári moziműsor apályából. Martin Sulik balladisztikus komédiájának bemutatóját a híre már megelőzte. Fesztiválokon ünnepelték, elragadtatással ír róla a világsajtó, az elmúlt esztendő kiemelkedő teljesítményei közé sorolják, és ahogy ilyenkor lenni szokott, sokféleképpen értelmezik. A kertben prózai címe mögött dús lírai tartományok húzódnak meg. A színtér természetesen szimbolikus jelentésű, akárcsak Anton Pavlovics Csehovnál a gyönyörű cseresznyés vagy Edward Albee pusztuló televénye. A történet hőse, a tanár Jakub megunja apja folytonos prédikációit és a szeretőjével való huzakodást. Elmenekül nagyapja 1922-ben épült vidéki kúriájára, hogy itt - az új élmények, a másfajta tevékenység és a friss ismeretségek révén - valósággal átalakuljon. Nem szükséges a gyötrelmes lelkizés hullámaiban elmerülnie ahhoz, hogy kilépjen önmagából. Igazi múzsája, Helena, a titokzatos szomszédlány, a gyógyulást hozza el hétköznapjaiba, így aztán lassan-lassan minden megváltozik körülötte. Meglehet, az ínyencek kissé szimplának fogják találni a példázatot. Tényleg sokszor láttuk már a harmóniakeresés hasonló variációit, s ráadásul a rendezésnek akad néhány sebezhető pontja (a cselekvések motivációja hézagos, a sztori helyenként döcög, a "leírások" túldimenzionáltak), a film mégis elbűvöl, mert hallatlan természetesség árad a jelenetekből, és szinte lélegző az atmoszféra. A rendező főleg az emberi kapcsolatok bonyolultságát ábrázolja finom megfigyelésekkel: az apa-fiú kapcsolat megromlását, majd a közeledést, az érzékiség csillapodó tüzét, a "testetlen szerelem" fellobbanását. Még a talányosság erőltetése sem fékezi az élményt (a "lebegés" allegóriája fölösleges összefoglalás, és tulajdonképpen régi lelemény, elmaradhatott volna a befejezésből). Kitűnő színészek keltik életre a figurákat. Roman Luknár, Zuzana Sulajová és Jana Svandová mellett örömmel fedeztük fel régi ismerősünket, Marian Labudát. Martin Strba kompozíciói míves metszetek.A kertben szerzője, Martin Sulik talán egy legeslegújabb hullám előhírnöke lehet. Nem mellékes adalék, hogy a főcím alkotói listáján több magyar név található. Szerény eszközökkel mi is hozzájárulhatunk a szlovákok filmes előretöréséhez.
