Nem kérdéses, hogy mindenkinek a családjában keringenek olyan történetek, melyeket az egyes családtagok egészen másképpen beszélnek el. Ártalmatlanul szórakoztató legendáriumok ezek, melyeket sorozatos variálódásuk egy idő után felment a múlt konzerválásának feladata alól. A legtöbb ilyen históriának ugyanis nem több a funkciója egy asztaltársaság egyszerű mulattatásánál. Sarah Polley új filmje egy ilyen – vagy legalábbis hasonló – családi misztérium feltárására vállalkozik.
Polley saját családjának egy olyan kibogozhatatlan története után nyomoz, melynek valódi súlya mérföldekről kitapintható. A kérdés az ugyanis, hogy milyen ember volt Sarah Polley édesanyja, és kicsoda valójában vér szerinti édesapja? Az Apáim története tehát közel sem olyan tét nélküli rejtély, mint mondjuk, hogy kinek a nagyapja lovagolta meg mennyire részegen és hány méteren keresztül a levágásra előállított disznót. Látatlanban könnyedén elmarasztalható szemszögének egocentrikussága miatt, ami azonban öncélú személyességnek tűnik, az Polley gondos kezei alatt jóval többé válik. Ahhoz, hogy ez nyilvánvaló legyen, jól meg kell rágni a filmet nyitó Margaret Atwood-idézetet. A jól csengő szentenciában, miszerint „Amíg egy történet közepénél tartasz, addig az nem történet, csupán zűrzavar”, ott rejlik az út Polley filmjének megértéséhez. Polley ugyanis gyorsan túllendül saját eredetkutatásának értelmezési lehetőségén. Történetdarabokra bontja le családja közös emlékezetét, összetett és mégis meglepően tiszta filmje pedig pontosan e történetekről – a variációk mechanikájáról – kíván szólni.
Polley már az Egyre távolabb (Away from Her) és az azt követő Volt egy tánc (Take This Waltz) során is filmzsánerek elbizonytalanításával kacérkodott, s most sincs ez másként. Rendre megtördeli és átértelmezi az elvárt történetmintákat, ezáltal pedig nem csupán a műfajiságtól próbál meg távolságot tartani, hanem a nézők motorikussá vált filmértelmezési rutinjával is el képes játszani. Az Apáim történetének ereje szétválaszthatatlan rétegeinek magabiztos, mégis könnyed hangulati-, és dramaturgiai modulációjából ered. Első pillantásra egyszerű családi történet, mely később önreflexív oknyomozó riporttá, majd pedig egy melegszívű kontemplációvá válik a múlttal gyurmázó mondvacsinált történetek tűnékenységéről. Ahhoz pedig, hogy Polley koncepciója érthetővé váljon, nem kell ismerni Erdély Miklós Verzióját, vagy Kuroszava Rashomonját. Maratoni interjúsorozata során saját testvéreivel, családi barátokkal és lehetséges apáival beszélget – akiket a stáblistán „történetmesélőknek” nevez – s az ő emlékfolyamukból próbálja meg kihalászni azokat a történetszilánkokat, melyek közelebb viszik az apa kilétéhez, az anya jelleméhez, és ami talán még ezeknél is fontosabb, az egyetlen igazi történet lehetetlenségéhez. Az igazságverziók ugyanis kiforgatják, megerősítik, semlegesítik egymást. Ezáltal pedig az Apáim története kifejezetten izgalmassá és sodróvá válik. A nyomozás eredménye már nem kizárólag a rendezőnőt és családját izgatja, hanem a velük jó esetben azonos mennyiségű információval rendelkező nézőt is. Épp ezért a film történetéről bármit is elárulni hatalmas hiba lenne.
Polley mindemellett különböző stilisztikai és formanyelvi megoldásokat is egymásnak ugraszt. A „történetmesélők” paneljei során a megszokott beszélőfejes dokumentumformát szinte észrevétlenül kócolja össze azáltal, hogy a közte és alanyai között érezhető szeretet el képes felejtetni a negyedik fal áttörésének felkavaró filmnyelvi hagyományait. Alanyai ugyanis sokszor a kamerába, azon keresztül pedig a rendezőnőhöz beszélnek. Ez a jelenség azonban nem azért zavarja fel az állóvizet, mert Brecht, vagy éppen Godard elidegenítő szellemiségében fogant, hanem épp azért, mert egyáltalán nem. Természetességükben újszerű beszélgetések ezek, melyek túllépnek filmnyelvi aggodalmakon. Mindeközben pedig bekúsznak az emlékáradatot illusztráló családi Super 8-as felvételek is, melyek valódiságát a film vége felé feltehetően egyre többen fogják megkérdőjelezni. A hamis archív felvételek szerepeltetésével Polley átlép a dokumentumfilm keretein, segítségükkel saját emlékverzióját készíti el. Ha ismerte volna anyját, ilyen emlékképei lennének róla. A múlt mozdíthatatlan tényei, az emlékek homályos mivolta, és az emlékezés iránti vágy gabalyodik itt szemkápráztató egységbe.
Az Apáim története a történetalkotás története. Polley pedig mindezt egy bámulatosan kivitelezett metaterületen kelti életre, melynek köszönhetően a nosztalgikus esetlegességgel kreált közös emlékezet és az egyéni történetváltozatok problémás kapcsolatán túl a filmnarratíva reflexiójáig jut. Polley ugyanis a filmet nevelőapja írott visszaemlékezése alapján készítette, aki a film kezdetétől egy hangoskönyv-felvételen olvassa azt fel a stúdió másik végén ülő nevelt lányának. A stúdiófelvétel látszólag narrációvá válik, ugyanakkor nem több csupán egy irodalmi formát öltött emlékverziónál, egy történetnél a sok közül – ami viszont a film szerkezeti ívének vezérfonalává válik. Ahhoz tehát, hogy a történetmondásról szóló történet kerek legyen, történetté kellett alakítani azt. Polley olykor – nagy nehezen – elmagyarázza a kamera előtt ülő rokonainak, hogy miről fog szólni a film, néha pedig a „történetmesélők” utalnak a film szerkesztésének lehetséges buktatóira. Van, aki kételkedik a dokumentumfilm lehetséges eredményeiben, van, aki nem érti Polley módszereit, és akad olyan is, aki azt is elmondja, hogy miként képzeli a film egyes jeleneteit. Mindez pedig egyáltalán nem olyan bonyolult, mint ahogy hangzik. Az Apáim történetében pontosan az a lenyűgöző, hogy mennyire egyszerű, könnyű, bölcs, és kifejezetten vidám film képét nyújtja.
