Paul Torday azonos című regényéből az érzékeny történetek rendezője, Lasse Hallström készített eddigi munkásságába remekül illeszkedő, bűbájos, vicces, ám néhol kissé szájbarágós filmet.
Az utóbbi években az angolok nem egyszer megmutatták nekünk, hogyan lehet a romkom műfaját szirupmentesen a lehető legjobb humorral tálalni. Az igényességéről híres BBC – a Kudos Filmmel és a Lionsgate-tel karöltve – jó érzékkel vette be a csapatba Lasse Hallström svéd rendezőt, aki a Kikötői hírekkel vagy a Csokoládéval már bizonyította: a lélek finom rezdüléseinek kiváló ismerője. A Lazacfogás Jemenben márpedig erősen törekszik ezek ábrázolására, mégha a szofisztikáltság helyét gyakran inkább a direktség veszi át. A finom rezdülések egyáltalán nem finomak, ha már sokadszorra érjük őket tetten, de talán az amerikai néző számára csak harmadjára megy át a nyilvánvaló infó… A néhol megmosolyogtató sulykolást azonban hamar megbocsátjuk a készítőknek, sőt, a felszabadítóan kellemes humor olyannyit javít a mérlegen, hogy még az árral szemben haladó Ewan McGregor (lsd. trailer alább) enyhén szólva is szájbarágós hasonlatát is hajlandóak vagyunk benyelni.
A történet szerint a hihetetlenül unalmas életet élő halászat-specialista, Fred Jones (Ewan McGregor) monoton hétköznapjaiba egy lehetetlen küldetés hoz színt. Egy jemeni sejk (Amr Waked) egy kiszáradt vádiba telepített lazacossal tervez virágzó jövőt építeni szeretett népének, amihez a brit állam támogatását kéri. A miniszterelnök sajtófőnöke, Patricia Maxwell (Kristin Scott Thomas) az igencsak szkeptikus Jonest veti be, aki Harriet Chetwode-Talbot (Emily Blunt) személyében kap elszánt segítőt. Persze van egy csomó bonyodalom, a helyi nacionalisták merényletet követnek el a sejk ellen, a brit horgászok féltik a lazacaikat, sőt, hőseink egy érzelmi hullámvasútra is befizetnek, de – spoiler – a végén csak helyre kerül minden. Sőt, a néző is igen elégedetten távozik a moziteremből.
Mert az amerikás artikulálás ellenére a Lazacfogás Jemenben nagyon is szerethető film. Bár Fred Jones tényleg dögunalmas pasinak tűnik, a horgászatról nem is beszélve, a film előrehaladtával azonban egyre szélesebb az arcunkon a mosoly, s szépen lassan a lazacok iránti lelkesedés is ránk ragad. A poénok remekül ülnek, a Lazacfogás Jemenben egyértelmű mókamestere Kristin Scott Thomas, aki – egy Fred Joneshoz méltó poénnal élve – mint hal a vízben lubickol a filmben. Nem is nehéz, a politikai opportunizmus vagy a média esetlegessége olyan labdákat kínál, amit rendre Maxwell karakterével üttetnek le az írók. Különösen hálás vagyok azért, hogy sem a szerelmi szál, sem az emberfeletti küldetés beteljesedését nem túlozták el az alkotók, s megkíméltek minket a giccsnek még a gondolatától is – ez az az arányérzék, amiért szeretjük Hallström filmjeit, s amiért a Lazacfogás Jemenben is felkerülhet a tökéletes randifilmek polcára.
