Mint egy rossz bohóc

Nem is tudom, mit vártam egy olyan romkomtól, aminek már a traileréből kiderül, hogy a három női karakter közül a Cameron Diaz által alakított a legértelmesebb. Talán azt, hogy műfaján belül kiemelkedő lesz vagy eszementen vicces. Ugyan a nézőtéren akadtak többen, akik lelkesen kacagtak, és a jegyük árát sem követelnék vissza, de a legtöbben azért csalódottan távoztak… legalábbis remélem.

Kezdjük ott, hogy a rendező Nick Cassavetes vállát nagy családi súly nyomja, hiszen az amerikai filmtörténelem egyik legnagyobb független rendezője fiának lenni nem könnyíti meg, ha hasonló területen szeretnénk sikereket elérni (anyjáról, Gina Rowlandsről nem is beszélve). Csakhogy míg apja nagy ívben tett a hollywoodi trendekre, és épp ennek köszönhetően vált olyan megkerülhetetlen alakká, addig Nick A csajok bosszújával nagyon is próbál meghajolni az aktuális elvárások előtt. Bár helyenként az lehet az érzésünk, hogy inkább a húsz évvel ezelőttiek előtt.

Meg kell hagyni, azért ez a film mégsem a hagyományos romkom, mivel a történet alapvetően nem a boldogság és örök, igaz szerelem megtalálásáról szól, hanem a „Nagy Ő”-nek hitt szemétláda teljes kikészítéséről. Épp ezért ígéretesnek is tűnt a sztori. Csakhogy az alapkonfliktus kiépítése – megcsalt feleség (Leslie Mann), megcsalt szerető (Cameron Diaz) és új szerető (Kate Upton) ráébredése, megbarátkozása és a bosszúvágy kialakulása – olyan lassan történik, hogy lassacskán már inkább szeretnénk kijönni a moziból, mint hogy tovább várjunk. Aztán végül csak beindul a bosszúhadjárat, de annak jelentős része teljesen kiszámítható, a maradéka pedig gyenge és alpári.

És ezzel el is jutottunk a film egyik legnagyobb gyengeségéhez: az övön aluli poénokhoz. Helyenként Adam Sandlert megszégyenítően központi téma a fekália, aminek a film célközönsége egészen biztosan nem örül. Ami viszont még nagyobb baj, hogy a rendező egyáltalán nem ismeri a mértéktartást, és idegesítő túlzásokba esik minden területen. Fel kellett volna ismernie, hogy egy képi poén vicces lehet mondjuk 10 másodpercig, de ha ugyanazt kell nézni egy percig, akkor már sokkal inkább kínos. És ha egy viccet sokszor hallunk, akkor már nem tudunk őszintén nevetni rajta. Mint a rosszfajta bohóc, aki nem jön rá, hogy a gyerekek akkor sem fognak nevetni a viccén, ha még ötször elismétli. (Itt jegyezném meg azt is, hogy bikiniben lassítva futni a tengerparton már a Baywatch óta nem menő, még akkor sem, ha túlkarikírozzuk.)

Az külön érthetetlen, hogy mi történt a rendező személyével a játékidő utolsó harmadában. Feltételezem, hogy egy zenei producer vette át az irányítást, aki az általa kiadott aktuális nagy slágereket akarta népszerűsíteni… hihetetlenül pofátlan módon (ezt a gyanút erősíti a tökéletesen tehetségtelen Nicki Minaj szerepe is). Az amúgy sem fergeteges hangvágásról az egymást szünet nélkül váltogató popdalok elterelték a figyelmet, de nem vagyok benne biztos, hogy jobban jártunk. Ráadásul idejét sem tudom már, hogy mikor volt utoljára látható egy komplett videoklip-hosszúságú zenés montázsszekvencia egy nagyjátékfilmben.

De hogy valami pozitívum is jöjjön végre: Leslie Mann csodálatos jelenség. Az általa alakított megcsalt feleség karaktere ugyan nem túl életszagú, mégis hihetővé és szerethetővé varázsolja. A gyengécske színészgárdából magasan kiemelkedik Mann játéka – és botrányos mélységekig süllyed Nikolaj Coster-Waldau (igen, a Trónok harcás Jaime Lannister) ripacskodása.

Az igazság az, hogy próbálhatom szépíteni a helyzetet, de A csajok bosszúja egy jó alapötlet rossz kidolgozása és megrendezése. Nem volt elég vicces, sem elgondolkodtató. De még csak maradandó élmény sem. Aki nagyon meg szeretné nézni, várjon, amíg levetítik a tévében.