Kísérleteznek velünk. Az in vitro még a jobbik eset. Az utóbbi évek, évtizedek nevezetes kísérlete volt, amikor egy önkéntes jelentkezőkből összeállított csoportban kék szemű szőke fehérek tanulhatták meg, milyen érzés sötétebbnek (sárgának, vörösnek, barnának, feketének) lenni. Kísérleteztek még kék és piros sapkás gyerekekkel, de sokan már azt is tudják, hogy ők akkor se nyernek, ha nincs rajtuk sapka. A legújabb, nagy port vert kísérletet főiskolás ifjakkal végezték Amerikában. Ez volt az a börtönmodell, amit időnek előtte le kellett fújni, mert a börtönőr csoport tagjai túlságosan belemelegedtek a smasszerkedésbe. Ez az experiment, illetve a róla írott könyv keltette föl Oliver Hirschbiegel német rendező érdeklődését.
Egy kutatócsoport húsz embert toboroz össze egy börtönkísérletre; mindössze két hetet kell eltölteni szép pénzért (4000 markusz). A tesztek és személyiségprofilok kiértékelése után a számítógép választja ki, melyik nyolc résztvevő lesz a börtönőr, melyik tizenkettő a rab.
A börtönőrök szinte teljes szabadságot élveznek, hazamehetnek, ha lejár a munkaidejük, és nincs más dolguk, mint betartatni a foglyokkal néhány egyszerű szabályt, de ehhez nem alkalmazhatnak fizikai erőszakot. A rabok ugyan be vannak zárva, csuklóztatják is őket, de írhatnak levelet, beszélő is van, négy rugóért féllábon is ki lehet bírni. Mert mi az a két hét, még arra sem elég, hogy az emberek levetkőzzék civil reflexeiket, és beletanuljanak a szerepükbe. A folyamatot felgyorsítandó néhány értelmetlen, a személyiséget támadó rendelkezés is van a szabálykönyvben: a rabok egy szál darócinget és vietnami papucsot viselnek, mindent meg kell enniük, amit eléjük tesznek, nem használhatják a nevüket, csak a számukat, és "büntetés-végrehajtási felügyelő úrnak" (vagy valami ilyesminek, mindenesetre jó nácisan hangzik németül) kell szólítaniuk a smasszereket. A dolgok akkor kezdenek - elég hamar - eldurvulni, amikor mindkét oldal kiválasztja a maga konfrontatív vezéregyéniségét. Ettől fogva hadat viselnek egymás ellen, persze a kezdeményezés az őrök kezében van, akik a villámsebesen kialakuló hamis tudattól hajtva, minden helyzetet próbatételnek tekintenek, amelyet a szerepüknek megfelelően kell megoldani. A spirál végül egy fordított börtönlázadásig pörög, amelyben a börtönőrök veszik át az uralmat a foglyok és a kísérletet irányító orvoscsoport felett.
A négy fal között játszódó jelenetek meglepően feszesek és feszültek, dacára annak, hogy a filmtípusnak megvannak a maga nehezen megkerülhető kliséi, amelyekhez a figurák (és a figurákat megszemélyesítő színészek) adják a sajátos színeket. A német alkotók ezen kívül még néhány dramaturgiai baklövéssel járultak hozzá filmjük egyénítéséhez. A foglyok vezéralakja (Moritz Bleibtreu, akit legutóbb Szabó István Szembesítés című filmjében láthattunk) a fikció szerint török (származású). Mivel az efféle filmek lényege éppen az, hogy kisemberek színeváltozásait mutassa, rejtély, hogy mi volt a céljuk ezzel. Remélhetőleg nem egy török übermenschet akartak szembeállítani a német átlagpolgárokkal. Ráadásul túlspilázták a srác figuráját, nem elég, hogy beiktattak egy szerelmi szálat, még az is kiderül, hogy a taxisként működő fiatalember valójában filozófus hallgató meg szabadúszó újságíró, és ez utóbbi minőségében felajánlja a sztorit egy lapnak, és egy walkmannek látszó adóvevővel meg egy szemüvegnek álcázott kamerával vonul a börtönbe, ahol az egyik cellatársa igazából a légierő őrnagya, aki közelebbről meg nem határozott küldetéssel vesz részt a kísérletben. Na, az adó-vevőt a megvásárlás után nem látjuk többé viszont, és az alkotók úgy ejtik el a történetbe sodort, jelentőségteljes szálakat, mintha ott se lettek volna.
Már csak az a kérdés, hogy mi adja e kőkemény közhelyekből építkező zsáner töretlen népszerűségét. Feltétlenül számít az olcsósága, hiszen elég hozzá egyetlen helyszín és néhány színész, tehát ideális kísérleti terep egy feltörekvő ifjú tehetségnek. Minket, nézőket pedig soha nem szűnik meg érdekelni, mire képes az ember szélsőséges körülmények között, kiélezett helyzetekben. Mintha nem tudnánk.
