Chris Noonen, a Miss Potter direktora úgy tűnik, nem szívesen szakad el a mesék világától filmjeiben. A bájos Babe rendezője most egy valós, ám annál meseibb figura életét vitte filmre. A címszereplő Beatrix Potter a huszadik századi meseirodalom ikonikus alakja: bolondos kiskacsák, békák és szeretetreméltó nyuszik kiötlője-rajzolója, aki nemcsak pályájának látványos felívelésével és varázslatos történeteivel keltett feltűnést korában.
A huszadik század elején - bár némi párhuzamot az új évezred is felmutat... - igencsak rosszallást váltott ki egyes körökben, ha egy nő húszas éveit maga mögött hagyva a házasság helyett a magányos létet választja. Hát még ha az ez az egyedüllét nem aszkéta bezárkózás, hanem maga a jóleső művészi magány. Beatrix Potter (Renee Zellweger) így döntött, s egy ideig kellemesen éldegélt a néhol nyomasztó szülői házban, fiktív állatkáival körülvéve. Ám egy nap betoppan az életébe a szerelem, egy nagy bajuszú - na, azért ezt nem biztos, hogy kellett volna, üzenném a maszkmesternek a valószerűség legkisebb nyomait kutatgatva Ewan McGregor arcán - könyvkiadó fiatalember személyében, s teljességgel fel is borzolja hősnőnk rutinéletét. A frigy azonban nem köttetik meg olyan egyszerűen, ahogy azt a páros remélhetné, hiszen a szülői ház keze oda is elér, ahol csak két ember önálló döntésének lenne hely. Így Beatrix nyárra elutazik, s egy utolsó csókkal búcsúzik szerelmétől a pályaudvaron. Az események további alakulását nem lövöm le, legyen elég annyi, hogy minden tiszteletem a múlt-századelő életükért, önállóságukért, szabadságért-szerelemért harcoló nőalakjaié. És mindeközben Miss Potter csak rója a sorokat, s veti a papírra játékos állatkáit.
Andrew Dunn operatőr a Mrs. Henderson bemutatja után újra bebizonyította, hogy a múlt század történelmi nőalakjainak megörökítésekor érzékeny, finom világ megalkotásában remekel. S miközben egy tragikus sorsú nőalakot rajzol meg, valahol, a rajzállatok és a hősnő lelkének örök optimizmusa miatt, megnyugtató életszeretet lengi be a Miss Pottert. Különösen emlékezetesek a megelevenedő rajzok, és dicséretes, hogy Noonen nem viszi el a digitális határtalanság lehetőségeitől elbódítva, valamiféle túllátványos-röpködő irányba, hanem maximum csak a megelevenedő kisnyuszi kacsintgat a hősnőre a hófehér papírosról. Ha film készül a női fantáziavilágról, amely nem gyakori, jó, ha azt női érzékenységgel teszi, a Miss Potter pedig ilyen film. Renee Zellweger a tőle megszokott színvonalas játékot nyújtja, s nem szégyell néha csúnyának sem lenni. És akinek hiányzott volna Ewan Mcgregor énekhangja - íme: a Moulen Rouge után ismét dalol egyet, persze csak egyet. Részemről meg a nyuszi miatt nézném újra.
