Régen láttam már ennyire érzékeny és ennyire nyomasztó filmet. Sok töprengenivalót ad az időfelbontásos szerkezettel, a múlt és egy lehetséges jövő, a valóság és képzelet határának folyamatos átlépésével, a látszólag nyitott befejezéssel, a különböző olvasatokkal, s egyáltalán a végső kérdések - élet és halál, a megváltás és az újrakezdés lehetősége - feltevésével. Elszoktunk már attól, hogy ilyesmivel cseszegessenek minket a moziban.
Nehéz elhinni, hogy ez egy első film, de ami a legelképesztőbb, hogy az író-rendező Omri Givon felkínálta értelmezések bármelyike simán elfogadható, s bár egyik sem ad tökéletes magyarázatot, jóval biztosabban áll a lábán, mint a legtöbb forgatókönyv, amelyhez szerencsénk volt az idők során. Így jószerivel a néző vérmérsékletén, világlátásán múlik, hogy melyiket választja. Aki nem bír nyugodni, és felveszi a kesztyűt, újra fogja nézni a filmet, felfedez olyan "nyomravezetőket", amelyeket elsőre nem, és aztán oda jut, ahonnan elindult: nem úszta meg a döntést.
Egy fiatal izraeli nő súlyos testi-lelki sebekkel lábadozik, és a kómában lévő barátját ápolja. Valószínűleg 2002. március van. Egy évvel korábban, az ún. második intifáda idején, szintén purim körül együtt ültek azon a jeruzsálemi buszon, amit egy öngyilkos merénylő felrobbantott. (Jasszer Arafat 2000-ben hirdette meg a második intifádát, válaszul arra, hogy Ariel Saron betette a lábát a jeruzsálemi Templomhegyre; a merényletsorozatnak ezer halálos áldozata és több tízezer sebesültje volt.) Galia azóta mindenhová gyalog jár. Nem emlékszik a tragédia részleteire, sem a közvetlenül előtte történtekre, úgy tűnik, nem is akar emlékezni, nem akar beszélni, a kapcsolatait sorra leépítette. Az égési sérülteknek kifejlesztett, testhez simuló Jobst-ruhában jár, ami második bőrként védi a friss hámréteget; már nem kéne hordania, de fél megválni tőle.
Aztán történik valami. Meghal Oren, az élettársa, és egy ismeretlen elküldi neki azt a nyakláncot, ami a robbantáskor elveszett. Galia kizökken az érzelmi katatóniából, és elkezdi keresni a hiányzó láncszemeket.
Megtudja, hogy hét percig klinikai halott volt, már várta a hullazsák, de egy konok mentős nem adta fel... A Zaka egyik tagjától hallja először a készületlen lélek legendáját, akinek az Örökkévaló megmutatja, mi vár rá, ha a visszatérést választja, és aki igent mond az életre, az utolsó pillanatban arra is lehetőséget kap, hogy megváltoztassa a sorsát. A Zaka ortodox zsidók önkéntes szervezete, amely szerencsétlenségek helyszínén segíti a mentést, ha kell, kiskanállal szedi össze az áldozatok maradványait, hogy megkaphassák a halacha előírásai szerinti temetést. Az áldozatok közé számít az öngyilkos merénylet elkövetője is, akinek összekaparása értelemszerűen a legnagyobb munkával jár - az ő testét is átadják a családjának. Galia köszöni, de nincs kisegítve e misztikus mesével, ami különben is furcsán hangzik egy ortodox zsidó szájából, hiszen a judaizmusban nincs olyan kidolgozott túlvilágképzet, mint a kereszténységben vagy az iszlámban, nem zörög a kulccsal Szent Péter a mennyország kapujában, még szó sincs a mennyországról - a film eredeti címében az édenkert (a héber gan eden) szerepel. Nyomós ok kell ahhoz, hogy az ember szabad akaratából a földi életet válassza a gyönyörök kertje helyett.
Galia új életének első éve nem ígér mást, mint testi szenvedést, a túlélőnek kijáró magányosságot, gyászt és bűntudatot. Fájdalmas emlékek visszatérését, vagy helyettük a tompa ürességet. A második évben, az önmaga utáni nyomozás során találkozik egy vonzó idegennel, aki talán nem is annyira idegen, mint hiszi. Fenyegetően ismerősnek rémlő arcok tűnnek fel az utcán. Lassan összeállnak a merénylet reggelének történései. Az utolsó, hetedik perc a legemberpróbálóbb, a nézőnek is. Jeruzsálem melletti busztemető, a kiégett, kifordult belű roncsokkal. Galia még egyszer felszáll arra a buszra, amelyet most már ismerős arcok népesítenek be, az öregasszony a szatyrokkal, a mobiljával játszó kamaszlány, a walkmanes srác, az állva alvó, hullafáradt katona. Hideglelős látvány, ahogy a hátsó ajtóhoz megy, és leül a "helyére". A szorongó, izzadó fiatalember a következő megállónál száll fel. 't nem láttuk még, de ugyanúgy felismerjük, ahogy Galia, amikor találkozik a tekintetük.
Aki végig ott van a vásznon, és másfél órán át fogva tart minket, az a Galiát játszó Reymond Ansalem. Hirtelen csak Maja Morgenstern jut eszembe, például A tölgyből, akinek ennyire erős és természetes a jelenléte a vásznon, aki nemcsak a színészi eszköztár teljességével rendelkezik, hanem azzal a képességgel is, hogy láthatatlanná tegye. A Hét perc a mennyországban izraeli-francia és magyar film. Az egyik producere Pusztai Ferenc, akinek Gigor Attila és Kocsis Ágnes rendezései kapcsán ismerhetjük a nevét.
