Moliere Jean-Baptiste életének fehér foltját próbálja kiszínezni Laurent Tirard francia rendező. Történt ugyanis, hogy a gyertyaöntők céhe megelégelte a kifizetetlen számlákat, s végrehajtást kért a Madeleine Béjart által irányított társulat ellen, s mivel lefoglalnivaló nemigen akadt, a névleges vezetőt, a Moliere művésznéven ismertté vált huszonkét esztendős fiatalembert néhány napra lecsukták. Ezután a trupp tizenhárom évig járta Franciaország különböző vidékeit, s Moliere annyi színpadi tapasztalatot szerzett, hogy nemcsak a Napkirály udvarának ajtaja, hanem a halhatatlanság kapuja is megnyílt előtte. A társ-forgatókönyvíró rendező fikciója szerint a börtön és a vándorlás közti időpontban történt valami olyan esemény a komédiaszerző és színész életében, ami egész későbbi pályáját meghatározta. Ezt a kitalált eseménysort látjuk a vásznon.
Jourdainnak, a párizsi polgárnak az élete révbe ért. Csinos feleség, két lánygyermek és a széfben őrzött aranypénzek garantálják a családi és anyagi biztonságot. Ám ahogy ez lenni szokott, Jourdain még egyszer, utoljára a nyílt vizekre evezne. A képletes óceánt pedig a művelt, nagy udvartartást vezető Célimene márkinő jelenti, akinek meghódítására egy antik témájú egyfelvonásos drámával készül a középkorú férfi. De hogy biztos legyen a sikerben, fölkeresi a börtönben Moliere-t, s alkut ajánl neki. Ha a komédiás segít neki a darab elkészítésében, kihozza őt a fogházból, és bőségesen meg is jutalmazza. A fiatalember először megalázónak, a tehetség elárulásának érzi a felkérést, de aztán kötélnek áll. A kötelező titoktartás és diszkréció mellett egyetlen dolgot kell tisztázni, miként lehet elmagyarázni a családtagoknak Moliere jelenlétét. Megegyeznek, hogy a fiatalember papként, Tartuffe álnéven házitanítója lesz a kisebbik lánynak. A feleség, Elmire azonban hamar átlát a szitán, hiszen milyen pap és házitanító az, aki még a Miatyánkot sem ismeri. Az ellenszenv azonban fokozatosan oldódik, s a fellobbanó szerelemnek az asszony bölcsessége vet véget: Moliere induljon neki a világnak, és írja meg a boldogtalanság komédiáját.
Nem Laurent Tirard az első és megjósolhatóan nem is az utolsó, aki abban a téveszmében leledzik, hogy a művész alkotásait primér, áttétel nélküli élmények alakítják. Már az életében legendává avatott Ariane Mnouchkine beláthatatlan hosszúságú Moliere-filmjében élettényekkel illusztrálta a komédiák keletkezését és konfliktusait, például az orvosok iránti ellenszenvet azzal, hogy a kicsi Jean-Baptiste megtapasztalja, milyen szélhámosok a doktorok. Azt kétségtelenül nehezebb filmre vinni, hogy a királyi kárpitos fia a legjobb iskolákba járt, jogi egyetemet végzett, a kisujjában volt a drámatörténet, és sokszor idézett mondása, miszerint onnan merítek, ahonnan tudok, az évezredes színházi hagyományra vonatkozik. Egy francia rendező arról is hallhatott volna, hogy volt egy Montaigne nevű illető is a gall kultúrában, aki Esszéiben azt vallotta, hogy egy toronyszobában, könyvekkel körülvéve többet tudhatunk meg az életről, mint az emberek között járva. A tehetséget persze sem az életúttal, sem a műveltséggel nem magyarázhatjuk. Laurent Tirard egyetlen eredeti ötlete, hogy a bimbózó tehetségű Moliere-t a ritkán tapasztalható módon tehetségtelen Romain Duris alakítja, akinek elképesztően külsődleges játéka egy ideig feszültséget és döbbenetet teremt a vásznon és a nézőtéren egyaránt. A Moliere című film története egyébként a drámaíró leghíresebb műveinek zanzásításából áll. A címszereplő néhány nap alatt átéli az Úrhatnám polgár, a Kényeskedők, A fösvény és természetesen a Tartuffe sztorijának kivonatát. A néző pedig olvasmányélményeire gondol: milyen fájdalmasan-mulatságosan időszerűek is ezek a komédiák. A film nem az.
