Woody Allen egy ideje felhagyott a new yorki neurotikusokra, pszichoterapeutákra és -patákra alapozón filmjeivel. Végigturnézta már szinte egész Nyugat-Európát – forgatott Barcelonában, Párizsban Londonban, és az is biztos volt, hogy az olaszokat sem kerülhette el a végzet. A sejtés bejött: a Rómának szeretettel az olasz fővárost pécézi ki úgy, hogy közben nem az olaszok, hanem az ott élő/turistáskodó amerikaiak a főszereplők. És ebben a filmben újra feltűnik a rendező is – természetesen magának osztva a legabszurdabb helyzeteket.
Névsor
De persze a helyzet nem ilyen egyszerű: például a Vicky Cristina Barcelonával ellentétben – ahol egy jól behatárolható szerelmi négyszöget állított középpontba – itt egy egész tömeg nem hétköznapi mindennapjait követhetjük nyomon. Van egyszer az építész (Alec Baldwin), aki 30 éve Rómában töltött egyetemistaként némi időt, és összefut egy fiatalemberrel (Jesse Eisenberg), aki ugyanúgy amerikai, mint ő, és egy furcsa rendezői ötlettől vezérelve ugyanott lakik, ahol valaha ő. Innentől kezdve mások számára láthatatlan tanácsadóként segíti a fiatal építészhallgatót a szerelem rögös útjain, egészen a jól kikövetkeztethető végig. Van aztán a fiatal művészlány, aki New Yorkban műtárgyakat hajt fel mocskosul gazdagoknak, Rómában viszont összejön egy ügyvéddel, aki szociálisan érzékeny, így a szegényeket képviseli ügyes-bajos dolgaikban. A lány belehabarodik a férfiba, aki – a szokásos olasz temperamentummal ellentétben – nemcsak az udvarlás művészetét gyakorolja, hanem valóban el akarja venni a lányt. Jönnek az örömszülők Amerikából, hogy a "nászékkal" megismerkedjenek: a korát messze túlhaladó, lilán modern egykori operarendező szerepe – természetesen – Woody Allennek jut. A temetési vállalkozó apa és az angolul egyáltalán nem beszélő háziasszony ledöbbenti az amerikaiakat, pláne akkor, amikor a családfő elhúz a napi munka után zuhanyozni, a vendéglátás kellős közepén. Ekkor csoda történik: a komor apa "kivirágzik" a zuhany alatt, és Kalaf áriáját zengi – amit a nyugdíjas operarendező meghall. És innen elindul a film legabszurdabb, és előre látható poénjait maximálisan kihasználó része. Érdekes módon úgy tudunk röhögni, hogy kicsordul a könnyünk – még akkor is, ha tudjuk, hogy egy Woody Allen filmben simán lehet, hogy Rigoletto úgy gyilkolja le a színpadon az áldozatait, hogy egy mobil zuhanyfülképen állva várja, hogy beleszaladjanak az előre odakészített késbe.
[img id=371583 instance=1 align=left img]Aztán ott van a vidéki olasz házaspár: a fiatal pénzügyi szakember és csillagász felesége minden álma, hogy Rómában telepedhessen le. A kockafejű, neurotikus férj és a szűzies asszonyka élete legzavarosabb napjába csöppen, amelybe belefér az is, hogy egy kurvát nézzenek a feleségnek, és hogy a nő majdnem összejöjjön élete bálványával, a félisten színésszel – mellesleg ha már olasz színészekről esik szó: Ornella Muti is beugrik a filmbe pár mondat erejéig. Annát, a kurvát pedig Penélope Cruz domborítja – szó szerint és nagyszerű olaszsággal.
A kisszerű kishivatalnok is belép a történet elején. Vele "csak" annyi történik, hogy egy reggel a szokásos pirítós, borotválkozás és tejeskávé után felfedezi a média: autogramokat kérnek tőle, behívják tévékbe élő adásba, megállítják az utcán, és olyan fontos kérdésekről kell értekeznie, hogy melyik oldalon kezdi a borotválkozást. A kisember karakter olasz felelőse, Roberto Benigni kapta a szerepet – és hozza, amit megszoktunk tőle, maximum annyi új élmény ér bennünket, hogy a feliratos filmben hallhatjuk az eredeti hangját – meglepően mély…
Szerkezet
A film felhagy a "bökjük le a kamerát egy pontra, állítsunk elé pár színészt, kb. magyarázzuk el, miről kell imprózniuk, aztán hagyjuk, hogy működjenek" elvével: jórészt pontosan megírt dialógusok sorjáznak egymás után – leszámítva például Woody Allen monológját a repülőn a turbulenciáról, de ezt is ismerjük már. A filmnek az eddigiekkel szemben nem egy általános, "láthatatlan" narrátora van, hanem keretet ad neki egy monológ: egy olasz közlekedési rendőr felvezetője és didaktikus lezáró szövege között zajlanak az események, ezt például szívesen elhagytuk volna – azzal együtt, hogy maga a karakter sokkal több izgalmat tartogat, mint amit a film kihozott belőle.
Ami a széttartó, egymással semmilyen ponton nem érintkező történeteket összeköti, az a '60-as, '70-es évek slágereiből összeállított zene, és persze maga a város. Gyanítom, hogy nemcsak a Mediaset birodalom, hanem az olasz turisztikai hivatal is vastagon benne van a film finanszírozásában. A Vatikán, a Spanyol Lépcső, a Viktor Emánuel emlékmű, a Forum Romanum, a Trevi kút és a többiek fontos – olykor, szerencsés esetben dramaturgiailag is beépített – szerephez jutnak a filmben, csakúgy, mint Barcelona, Párizs és London nevezetességei az eddigiekben.
Mindent összevetve a film hozta a célját: Woody Allen filmezhetett, megmutatta a világnak az olasz főváros szépségeit, megismerhettünk pár tehetséges fiatal olasz színészt, és egyébként meg nem történt semmi. Nem fogjuk kaparni a falat addig, amíg ki nem jön a film DVD-n, hogy újra nézhessük, de legalább egy jelenete megmarad a nézőben, amikor vinnyogva röhögött a Rigolettón – de azt meg főleg a színésznek, Fabio Armiliatónak köszönheti – aki nem mellesleg az egyik leghíresebb olasz tenor…
Kinek ajánljuk?
- Kispénzűeknek, akik nem engedhetnek meg maguknak egy római vakációt.
- Az olasz slágerek kedvelőinek.
- Akik Szentendrében is a girbe-gurba utcákat szeretik.
Kinek nem?
- Woodymán nézőknek.
- Az olasz slágerek ellenzőinek.
- Akik "üzenetet" várnak egy filmtől.
8/10
